Ülni nem lehet, táncolni kell

Kanizsa Csillagai és a Roma Csillagok előadása

Koncerttel kezdődött és táncházzá alakult a Kanizsa csillagai pénteki koncertje. Aki arra számított, hogy nyugodtan, padon üldögélve hallgatja a zenét és nézi a táncokat, az nagyot tévedett. A zenekar, a táncosok és a közönség interakciója az első percektől érezhető volt, egyre jobb hangulatot teremtett, ami az előadás végéig fokozatosan felfele ívelt. 

Amikor – a koncert elején – mi még csak a lábunkkal vertük a taktust és a térdünkön doboltuk a lovári, beás és romungro népdalok ritmusát, egy kislány már a színpad előtt táncolt. Itt-ott egy-egy ismerős dallamfoszlány, néhány kihallott és felismert szó. A vidám zene és a pergő ritmusok az utcáról is becsalogatták az embereket. 

Nemrég egy népzenész néprajzkutatóval arról beszélgettem, hogy a népzene egyike azon kevés zenei műfajnak, amelyik nem elsősorban előadásra szánt, hanem közösségi: az egyén és a közösség lokális kultúrájából és hagyományaiból táplálkozik, ott alakul és fejlődik, és része az emberek mindennapi életének. A megosztása pedig nem előadás, hanem aktív, bevonó és közösségi jellegű. Ezt éreztem a Narancsligetben is. 

Ahol roma zene szólal meg, ott táncnak is lennie kell. Jöttek is a Roma Csillagok. Nem körtáncban, nem is párba összefogózva táncoltak. Erős, mégis képlékeny kapcsolat volt a női és férfi táncosok között. Játék, évődés, csalogatás-követés, csábítás, menekülés. Szépek és pergő lábúak a nők, határozottak, erősek a férfiak az egyre gyorsuló ritmusban. Tehetségük akkor derült ki igazán, amikor szóló táncban, egyfajta legényessel léptek ki a társaik gyűrűjéből. Úgy láttam, a közönség számára ez volt a legizgalmasabb, leglátványosabb része a koreográfiának. 

Nem azért doboltuk és tapsoltuk a ritmust, mert a zenész arra kért, nem azért álltunk fel táncolni, mert hívtak. Hanem mert ez volt testünk magától értetődő reakciója. A színpadra ugyan nem ment fel a közönség, és a zenészek, táncosok sem jöttek le a deszkákról a hallgatóik közé, de az atmoszféra, amit teremtettek, megszűntette a terek elkülönülését, és egy nagy, közös táncban ért véget az este. 

Barta Zita