Csodahangszer, csodazene

A palkonyai Malompark nagyszerű, mesebeli helyszín, Dresch Mihály neve köztudottan magas színvonalú produkciókat fémjelez – ha ez a kettő kereszteződik, biztosra vehető, hogy valami nagyon érdekes dolog fog történni. A közönség vízszintes pozícióba helyezkedve, tömött szőnyegként borítja be a színpad előtti teret, a belógó bokrok és fák csipkeszéleket rajzolnak a közösen alkotott formációnak. Dresch Mihály nem beszél sokat, szikáran áll, fújja szaxofon és népi furulya házasításából született, saját fejlesztésű csodahangszerét – aztán leül és hagyja, hogy hallgassuk a cimbalmot is. A városi, őrületes jazz összefonódik a népi hangszerek fájdalmasan zengő dallamaival, a háttérben, a színpad által kiszakított térben ágaikat japánosan aláhullató fűzfákat látni, a színpad tetőszerkezete az égnél is kékebb. Neonfények, aszfaltúti pocsolyák és szalmaboglyák, pántlikák hangjai keverednek a naplementében, s ahogy egyre sötétebbé, mélyebbekké válnak a fűzfák körvonalai, úgy válik egyre misztikusabbá és lebegőbbé az hangulat. Megfoghatatlan melankólia kerít hatalmába, elviselhetetlenül nehéz maradni, de elmenni is lehetetlen – igyekszem a szemem egy színpadon kívüli pontra szegezni, nem a fűzfa ágára, nem a kék ég darabkájára, mert csak így, valami tökéletlenséget nézve tudok menekülni a belülről feszítő zene hatalmától. A színpadon aranysárga hangszerek és fekete-fehér ruhás zenészek, meg néhány apró, fémes színpamacs – azt képzelem, hogy egy görög isten valami ilyen látványról álmodhatott, mikor a jövőt képzelte el. A „Fuhun” lemezbemutatója kellemesen nehézzé, de mégis élesen remegővé tette a lassan végre hűvösbe forduló levegőt. Dresch Mihályt és zenekarát kétszer is vissza tudjuk tapsolni – a másodikkal igazi szerencsénk van, mert a már megkezdett, borral töltött poharak mellett újra nekilendülő zenészek valami igazán egyszerűt és felszabadítót játszanak búcsúzóul. 

Sándor Zita