30 év körül nem alakulni szoktak a zenekarok – jegyezte meg egy videóban Cseh Andris, jogosan–, hanem befutni, befutás hiányában feloszlani és/vagy elvonóra menni. A Búcsúkoncert tagjainak átlagéletkora azonban már bőven a 30 felé konvergált, mikor másfél évvel ezelőtt megalakultak, a banda pedig mostanra ért össze annyira, hogy egy nagyobb színpadon, nem csak a barátaik alkotta közönség előtt is megállják a helyüket. Az Ördögkatlan ideális helyszínnek tűnik a debütálásra, sokan Andris mozgáskultúráját átvéve ropni kezdik, mikor pedig bevetődik a közönségbe és táncol, pörög, felszabadultan megőrül, párakra azt is átragasztja. A zenekar izzik, a tagok minden pillanatát kiélvezik, hogy 1,5 óráig figyelő fülek övezésében vannak. A játékukból áradó természetességnek jól áll a rutintalanság és az enyhe lámpaláz; vagányak, szabadok, szerethetők, akár a számaik – megmutatják, hogy 30 után is van élet... Örömből zenélnek, és hamar megnyerik a párhuzamosan futó Mozart-requiem komoly nézőszívó ereje ellenére is szép számú közönséget. Bartók György billentyűs ezért kárpótlásképp belecsempészett valamennyit egyik számukba a Requiem Lacrimosa című tételéből a „szubkultúrák közti átjárhatóságot is demonstrálandó” /B.Gy./.
A Búcsúkoncert olyan koncertet adott, mintha tényleg ez lenne az utolsó. Azért remélhetőleg találkozunk még velük, legközelebb talán már a nagyszínpadon.
Zágoni Nóra
