Ha az előző esti Mozart Rekviemre azt mondjuk, létrejött a pillanat, az utolsó esti Alexander Balanescu-Ada Milea The Island című koncertjével már egy ívet látunk felépítve. Ott voltam valahol az emberek között, kik nem fértek be, így egymás hegyén-hátán 2007-ben, mikor a pulai faluházban először hangzott el Magyarországon tőlük a Robinson Crusoe-történet. Akik akkor, ott voltunk, látni akartuk másodszor, harmadszor is, újra. Tegnap este harmadszor hallgattam, hogy „thank you. – no, thank you.” Megint az utolsó esti program lettek ők, stílusosan. Hogy el tudjunk köszönni egymástól. És hogy meg tudjuk köszönni egymásnak. Hogy pont kerüljön az i-re, legyen a zárójel bezárva, legyen egy fesztivál emlékezetesen lezárva. A Rekviem utánra azt éreztük, a részek egésszé váltak, a csillagos ég, meg mi, meg a minden. Balanescuékkal meg lehet fejelni ezt az érzést. Az egész érzései legalább nem tudnak elmagányosodni. Don’t you wanna cry with me? – kérdezi Ada, és hát persze, hogy akarunk. Együtt sírni, együtt érdekeltté válni egy bármilyen ügyben. Ezzel a hozzáállással. Ezt a fajta játékosságot érdemes lenne senkinek el nem felejteni.
Szabó Julcsi
