Egybecsengések, közös szívdobbanások
-- Beszélgetés Keresztury Tiborral --
Kiemelt helyen idézed Tar Sándort A készlet erejéig című köteted elején. Hogyan viszonyulsz a gyakori összehasonlításotokhoz?
Zavarba ejtően megtisztelő. Tar Sándor írásművészete nagy hatással volt rám, minden összehasonlítást büszkén vállalok. Az pedig, hogy az emberi tragédiája hova vezetett, az egy ezzel csak részben összefüggő történet. Ez a szociografikus, empatikus, az elesettekhez közelhajoló próza már korán nagyon közel került hozzám. Ha meg kellene neveznem a rám legnagyobb hatást gyakorló kortárs prózaírókat, akkor biztos, hogy az egyik első lenne Bodor Ádám és Esterházy mellett. Ezt a fajta szépirodalmat művelem a legjobb szándékom szerint én is, amelynek van egzisztenciális tétje –egyrészt személyes érintettsége, másrészt valóságreferenciája, vagyis a realitás, az önéletrajziság és a fikció határmezsgyéjén áll. Tar ebben nagyon jó mester volt, A mi utcánk hősei, a kocsmák különböző figurái nála mindig valóságos személyek – nyilván nem egy az egyben, hanem átstilizált, teremtett irodalmi alakok. Az irodalomeszményem közel áll mindehhez. Szemléletileg, alkatilag és íróilag is fontosnak tartom, hogy ne lehessen besorolni, találjak egy saját helyet a különféle kisprózai formák között. A Reményfutam című könyvem óta határozott szándékom és törekvésem, hogy a különféle műfajok, a napló, az elbeszélés, a rövidpróza, a tárca, a novella határán mozgó szövegeket írjak. Vannak (mint a Hoffman Rózsa által ihletett A kiskosztüm visszatér), amelyek kicsit publicisztikusabbak, vannak, amelyek egy az egyben klasszikus novellának tekinthetők. Az összes lehetséges rövidprózai műformából igyekszem egy sajátot gyúrni, amelyre leginkább a tárcanovella kifejezés illik. És egészen megható tapasztalataim vannak a fogadtatásukról, mert hihetetlenül eltalál néha embereket ez a feltárulkozó élveboncolás. Levélözön, telefonok… Egy olvasó egy világvégi borsodi faluból, aki három átszállással, különböző járműveken nyolc órát utazik ide és ugyanennyit vissza, hogy minden estemen itt legyen. Aztán az anyuka, aki elmesélte, több öngyilkossági kísérletét akadályozták meg a könyveim... És ezért, az ilyen történetekért örülök, hogy ilyenfajta irodalmat művelek, nem a jó kritikák, nem a hírnév miatt: ezekért az emberekért érdemes. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami van – az már módszer kérdése, hogy mennyire direkten vagy átszűrve emeli be a szövegekbe az ember.
A komikum és depresszió közti egyensúly fontos jellegzetessége szövegeidnek...
A legfőbb védekezési mechanizmusom a humor, az irónia, igen. Az, hogy kiröhögöm, az, hogy tudom kívülről is látni magamat. Ha ez megy, akkor van jogom arra, hogy kifigurázzak másokat is. A humornak a megalázó, kicikiző formáját viszont nagyon nem szeretem. Valóban érzékeny kötéltánc zajlik a könyvben ebben a tekintetben is, mert a depressziót, a szorongást, a sötét tónusokat csakis humorral lehet, tudom ellenpontozni. Ez egy alkotói módszer, ha nem hangzik nagyképűen. Valójában persze alkati, természeti – én ilyen vagyok.
A kötet ívét nézve feltűnik, hogy a korábbi írásokban távolságtartóbb a megfigyelő, az újabbakban erősebb személyes érintettséget és felháborodást érezni.
Megváltozott időközben körülöttünk minden. Amikor a Reményfutam szövegei születtek a kilencvenes évek közepén-második felében, akkor még tartott bennem is a reménykedés, ami az országban általánosnak volt mondható. A rendszerváltás lendülete, reménye vitte az embert előre. Az azóta eltelt idő nyilván nyomott hagyott az én írásaimon is -- valóban komorodnak el, még kevesebb esélyt adva a fellélegzésnek, a bizakodásnak.
Visszatérő témád a bölcsész-nép helyzete.
Teljesen reménytelen… Ők az igazi hősök, ájult tisztelettel vagyok a pedagógusok, egyetemi tanárok, muzeológusok, könyvtárosok iránt, akik még szívből és lélekből csinálják a dolgukat. Őrült nagy a baj, dehát ezt mindenki tudja, komplett szakmák szűnnek meg, a dramaturgok, lektorok, korrektorok például lassan kihalnak, mint a bölények. És az egész szemlélet, hogy a bölcsésztársadalom szemüveges lúzerek gyülekezete… Rettenetes dilemma, hogy az ember felnevelte a gyerekeit, és most mondja azt nekik, hogy menjetek külföldre?
Szívlapáttal állni – ahogy írod – a bölcsészkar kapuja előtt…
Igen, de közben tehetetlen vagyok, mindegyik csak becsúszott az ajtón... Két iskola van: adni egy óriási pofont a gyereknek a pályaválasztáskor, és bízni benne, hogy öt vagy tíz év múlva majd hálás lesz érte, a másik meg, amit legnagyobb sajnálatomra én is képviselek, hogy ha a filozófia érdekel, hát tanuljál filozófiát, csillagom. Jobbat nem tudok tanácsolni, mint hogy elmenni, és remélhetőleg egy normális országba visszajönni.
Az Ördögkatlanba a Budapesten nagy sikerrel bemutatott, több teltházas előadást megélt „Víg végnapok” című esttel jössz. Hogyan találtatok egymásra Víg Mihállyal?
A nyolcvanas évek alternatív szcénája, underground kultúrája, a Kontroll Csoport, a Sziámi, a Balaton, a Trabant, a Sexepil, az Európa Kiadó, és ezen belül is különösképp Víg Mihály elementáris művészete – és lénye -- engem már akkor telibe trafált. Soha nem gondoltam, hogy kamasz- és egyetemista-korom rajongva csodált hősével egy színpadon találom egyszer csak magam. Most pedig már elég régen vagyok a szakmában, s elég öreg vagyok ahhoz, hogy pontosan érezzem és lássam, kik a hozzám lelkileg, művészileg legközelebb álló emberek. Víg Mihály – mint költő, zeneszerző, zenész, színész – mindenképp a legfontosabbak közé tartozik. Az ő tisztasága, méltósága, természetessége, kisugárzása, az összes szövege teljesen eltalálja ennek az új, gyűjteményes könyvemnek a világát, és viszont: roppant erős egybecsengések, átfedések, közös szívdobbanások... Korábban nem ismertük egymást személyesen, aztán kiderült, ő is olvasta a szövegeimet, mint ahogy én az ő dalait, verseit régóta kívülről tudom. Egy igazi, nagy találkozás: két ember hosszú időn át távolról figyeli egymást, érzi a kapcsolatot, s azt, hogy a világuk nagyon mélyen, szervesen összecseng – ezek az igazi, őszinte szellemi együttműködések. Hozzám a vidéki nézőpont áll közelebb, a Mihályé erősen nagyvárosi: együtt lefedjük az egész országot, mondhatnám viccesen. Ez az ötödik est lesz, de mindig új konstellációkat, eddig fel nem fedezett kapcsolódási pontokat találunk – ez is mutatja, mennyire egybefüggnek a műveink. Gyakorlatilag bármennyi variánsa lehet a műsornak: az Ördögkatlanba is egy teljesen új forgatókönyvvel készülünk.
Zágoni Rita
Zavarba ejtően megtisztelő. Tar Sándor írásművészete nagy hatással volt rám, minden összehasonlítást büszkén vállalok. Az pedig, hogy az emberi tragédiája hova vezetett, az egy ezzel csak részben összefüggő történet. Ez a szociografikus, empatikus, az elesettekhez közelhajoló próza már korán nagyon közel került hozzám. Ha meg kellene neveznem a rám legnagyobb hatást gyakorló kortárs prózaírókat, akkor biztos, hogy az egyik első lenne Bodor Ádám és Esterházy mellett. Ezt a fajta szépirodalmat művelem a legjobb szándékom szerint én is, amelynek van egzisztenciális tétje –egyrészt személyes érintettsége, másrészt valóságreferenciája, vagyis a realitás, az önéletrajziság és a fikció határmezsgyéjén áll. Tar ebben nagyon jó mester volt, A mi utcánk hősei, a kocsmák különböző figurái nála mindig valóságos személyek – nyilván nem egy az egyben, hanem átstilizált, teremtett irodalmi alakok. Az irodalomeszményem közel áll mindehhez. Szemléletileg, alkatilag és íróilag is fontosnak tartom, hogy ne lehessen besorolni, találjak egy saját helyet a különféle kisprózai formák között. A Reményfutam című könyvem óta határozott szándékom és törekvésem, hogy a különféle műfajok, a napló, az elbeszélés, a rövidpróza, a tárca, a novella határán mozgó szövegeket írjak. Vannak (mint a Hoffman Rózsa által ihletett A kiskosztüm visszatér), amelyek kicsit publicisztikusabbak, vannak, amelyek egy az egyben klasszikus novellának tekinthetők. Az összes lehetséges rövidprózai műformából igyekszem egy sajátot gyúrni, amelyre leginkább a tárcanovella kifejezés illik. És egészen megható tapasztalataim vannak a fogadtatásukról, mert hihetetlenül eltalál néha embereket ez a feltárulkozó élveboncolás. Levélözön, telefonok… Egy olvasó egy világvégi borsodi faluból, aki három átszállással, különböző járműveken nyolc órát utazik ide és ugyanennyit vissza, hogy minden estemen itt legyen. Aztán az anyuka, aki elmesélte, több öngyilkossági kísérletét akadályozták meg a könyveim... És ezért, az ilyen történetekért örülök, hogy ilyenfajta irodalmat művelek, nem a jó kritikák, nem a hírnév miatt: ezekért az emberekért érdemes. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, ami van – az már módszer kérdése, hogy mennyire direkten vagy átszűrve emeli be a szövegekbe az ember.
A komikum és depresszió közti egyensúly fontos jellegzetessége szövegeidnek...
A legfőbb védekezési mechanizmusom a humor, az irónia, igen. Az, hogy kiröhögöm, az, hogy tudom kívülről is látni magamat. Ha ez megy, akkor van jogom arra, hogy kifigurázzak másokat is. A humornak a megalázó, kicikiző formáját viszont nagyon nem szeretem. Valóban érzékeny kötéltánc zajlik a könyvben ebben a tekintetben is, mert a depressziót, a szorongást, a sötét tónusokat csakis humorral lehet, tudom ellenpontozni. Ez egy alkotói módszer, ha nem hangzik nagyképűen. Valójában persze alkati, természeti – én ilyen vagyok.
A kötet ívét nézve feltűnik, hogy a korábbi írásokban távolságtartóbb a megfigyelő, az újabbakban erősebb személyes érintettséget és felháborodást érezni.
Megváltozott időközben körülöttünk minden. Amikor a Reményfutam szövegei születtek a kilencvenes évek közepén-második felében, akkor még tartott bennem is a reménykedés, ami az országban általánosnak volt mondható. A rendszerváltás lendülete, reménye vitte az embert előre. Az azóta eltelt idő nyilván nyomott hagyott az én írásaimon is -- valóban komorodnak el, még kevesebb esélyt adva a fellélegzésnek, a bizakodásnak.
Visszatérő témád a bölcsész-nép helyzete.
Teljesen reménytelen… Ők az igazi hősök, ájult tisztelettel vagyok a pedagógusok, egyetemi tanárok, muzeológusok, könyvtárosok iránt, akik még szívből és lélekből csinálják a dolgukat. Őrült nagy a baj, dehát ezt mindenki tudja, komplett szakmák szűnnek meg, a dramaturgok, lektorok, korrektorok például lassan kihalnak, mint a bölények. És az egész szemlélet, hogy a bölcsésztársadalom szemüveges lúzerek gyülekezete… Rettenetes dilemma, hogy az ember felnevelte a gyerekeit, és most mondja azt nekik, hogy menjetek külföldre?
Szívlapáttal állni – ahogy írod – a bölcsészkar kapuja előtt…
Igen, de közben tehetetlen vagyok, mindegyik csak becsúszott az ajtón... Két iskola van: adni egy óriási pofont a gyereknek a pályaválasztáskor, és bízni benne, hogy öt vagy tíz év múlva majd hálás lesz érte, a másik meg, amit legnagyobb sajnálatomra én is képviselek, hogy ha a filozófia érdekel, hát tanuljál filozófiát, csillagom. Jobbat nem tudok tanácsolni, mint hogy elmenni, és remélhetőleg egy normális országba visszajönni.
Az Ördögkatlanba a Budapesten nagy sikerrel bemutatott, több teltházas előadást megélt „Víg végnapok” című esttel jössz. Hogyan találtatok egymásra Víg Mihállyal?
A nyolcvanas évek alternatív szcénája, underground kultúrája, a Kontroll Csoport, a Sziámi, a Balaton, a Trabant, a Sexepil, az Európa Kiadó, és ezen belül is különösképp Víg Mihály elementáris művészete – és lénye -- engem már akkor telibe trafált. Soha nem gondoltam, hogy kamasz- és egyetemista-korom rajongva csodált hősével egy színpadon találom egyszer csak magam. Most pedig már elég régen vagyok a szakmában, s elég öreg vagyok ahhoz, hogy pontosan érezzem és lássam, kik a hozzám lelkileg, művészileg legközelebb álló emberek. Víg Mihály – mint költő, zeneszerző, zenész, színész – mindenképp a legfontosabbak közé tartozik. Az ő tisztasága, méltósága, természetessége, kisugárzása, az összes szövege teljesen eltalálja ennek az új, gyűjteményes könyvemnek a világát, és viszont: roppant erős egybecsengések, átfedések, közös szívdobbanások... Korábban nem ismertük egymást személyesen, aztán kiderült, ő is olvasta a szövegeimet, mint ahogy én az ő dalait, verseit régóta kívülről tudom. Egy igazi, nagy találkozás: két ember hosszú időn át távolról figyeli egymást, érzi a kapcsolatot, s azt, hogy a világuk nagyon mélyen, szervesen összecseng – ezek az igazi, őszinte szellemi együttműködések. Hozzám a vidéki nézőpont áll közelebb, a Mihályé erősen nagyvárosi: együtt lefedjük az egész országot, mondhatnám viccesen. Ez az ötödik est lesz, de mindig új konstellációkat, eddig fel nem fedezett kapcsolódási pontokat találunk – ez is mutatja, mennyire egybefüggnek a műveink. Gyakorlatilag bármennyi variánsa lehet a műsornak: az Ördögkatlanba is egy teljesen új forgatókönyvvel készülünk.
Zágoni Rita