„Minél több ember érzéseivel találkozni”
– Nem is értem, hogy lehet (kacsint a mosolya)… Régi vágyam volt eljutni ide, furcsa, hogy pont idén sikerül. Az utóbbi hat évben szinte minden jelentősebb fesztiválon játszottam itthon, de az Ördögkatlanra valahogy sosem jutottam el. Erre most a meghívás mellé rögtön ilyen szép feladatot is kaptunk a szervezőktől: a Kiscsillaggal karöltve mi zárjuk az idei fesztivált…
– Az ilyen mélységű zene befogadókészsége nyilván véges, mégis azt érzem, hogy több nyilvánosságot, nagyobb közönséget érdemelnétek…
Mondhatnám, hogy csak zenélünk úgy, ahogy jön, és ha szeretik, örülünk, ha meg nem, akkor meg túlélem és nem az a fontos… de ez azért nem teljesen igaz így. Kis túlzással az életem múlik azon, hogy szeretik-e, van-e kinek játszani, vagy nincs. Ugyanakkor hiába van kinek játszani, ha nem sikerül úgy megfogalmaznom a bennem lévő érzéseket, gondolatokat, ahogy szeretném. Az egyik nincs a másik nélkül. Kell a visszajelzés, de nem tudnék olyan zenét játszani, amiben nem vagyok eléggé benne, nem a sajátom. Többek szerint ezt a fajta, dalainkban lévő személyességet tükrözi vissza a közönség. A koncerteken nincsenek se sokan, se kevesen, de azt gondolom, mindenki a magáénak tudja érezni. Persze, jó lenne, ha több ember hallana rólunk, de még jobb lenne ezt úgy elérni, hogy a zenekart övező személyesség megmaradjon.
– Mennyit engedsz ebből, egy dal személyességéből, saját magadból azért, hogy a több ezer hallgatód számára is befogadható legyen a zenéd?
– Mint minden jó dologban, itt is a középutat kell keresni, önmagam lenni úgy, hogy közben ne legyek figyelmetlen. Ez persze mindig máshogy sikerül, de azt kell szem előtt tartani, hogy ennek a váltakozása ne mozogjon túl nagy amplitudóval, ne legyenek túl nagy kilengések. A fő kérdés, hogy mennyire tartom távol magam az érzéseimtől azért, hogy azok minél több ember érzéseivel találkozhassanak. Ha a saját gyújtópontodat hagyod meg, és azt mondod, ez csak a tied, akkor ahhoz senki nem férhet hozzá. Minél jobban eltávolítod, annál többen találják meg benne magukat. Persze erre is van ellenpélda, hiszen abszolút személyes indíttatásból született többek között a Bájoló is, a gyújtópontja egyedül én voltam, és a jövőjén, fogadtatásán a megszületése pillanatában egy percig sem gondolkodtam. Mégis a legnagyobb szeretettel és figyelemmel kísért számunk lett, egyre több embernek jelenti ugyanazt, amit nekem.
– A zenekarod tagjai szinte mind más irányból érkeztek, a komolyzene, jazz, népzene felől. A már amúgy is eklektikus, néhol funkyval, rockkal is játszó zenédre hogyan hat ez a fajta különbözőség?
– Teljesen pozitívan, ettől pezseg az egész. Nagyon érezhető, hogy ki merről jött, a stílusbeli eltérések új ötleteket hoznak, a zenei előképzettségük pedig egyfajta profizmust. Én sűrűn dolgozom olyan megoldásokkal, ami nekik teljesen idegen, nincs harmóniában. Folyamatos kölcsönhatásban vagyunk, így épülnek, és időnként alakulnak át teljesen a dalok. Van, hogy nagyon eltávolodunk, majd megint visszatalálunk az eredeti ötlethez. A műfaj természetéből adódóan törvényszerű a változás, egy ártatlan, esti gondolat háromszor, négyszer is tovább alakul. A szobámban megírom valahogy, ahogy nekem akkor, ott a legtöbbet mondja, viszont természetes, hogy formálódik egy kicsit a zenekarral való találkozásnál, mint ahogy a stúdióba kerüléskor is. A felvett anyag pedig egy év múlva, koncerten megint csak más formáját mutatja, mint korábban, hiszen azóta ért, találkozott a közönséggel. Én csak azt szeretném, ha ez alatt az idő alatt nem veszne el a lényeg.
Zágoni Nóra