Quimby

Életem első Ördögkatlan fesztiváljának vágtam neki tegnap, egy számomra ismeretlen vidéken, ismeretlen emberekkel. A sok-sok friss élmény után az első napot a Quimby-vel zárom, a koncertjükre úgy sietek le, mintha egy régi, nagyon kedves ismerőssel való találkára igyekeznék. Ahogy közeledek a koncerthez, egyre halkulnak a főtér zajai, végül majdnem teljes csendben sétálunk egymás mellett, más és más emberek, de mindenki ugyanoda tart. Ahogy a szél egyre több hangfoszlányt szór felénk, a lépteim gyorsulnak. A focipálya előtt egy tündéri, idős néni hallgatja a zenét, bár be nem megy, elszakadni se tud. A jelenet mosolyt csal az arcomra.

Belevetem magam a tömegbe, és talán felesleges is mondani, de egy pillanat alatt magával sodor a hangulat, mintha egy pillanat alatt minden mást magam mögött hagynék és részesévé válnék ennek az örvénylő, ezer karból álló és ezer torokból üvöltő lénynek. Talán közrejátszik, hogy egy teljes évet töltöttem el Angliában szabadtéri koncertek és magyar zene nélkül, de szinte már el is felejtettem, hogy mennyire hiányzott ez az életemből. „Az ország legszimpatikusabb fesztiválján” – ahogy Tibi hívja – egyetlen pillanat alatt kiszakad minden fáradtság a testedből, kitisztul az elméd, és mindenki úgy ropja a táncot, mintha valamilyen lélek-felszabadító rítuson lennénk. Kezek emelkednek a magasba, és már csak a ritmus és a szöveg lüktet benned. Ebben a környezetben mintha a dalok is új színezetet kapnának. Az égre kiált több száz ember azért a vágyott pár másodperces szabadságért, Kiss Tibi megvadul, Livius lezárt szemekkel, extázisban énekel, a kristálytiszta, csillagos éggel és a fölénk magasló Szársomlyó-heggyel megadjuk magunkat a zenének.



Pintér Diána