Transzban

Csatakosan, csapzottan, tánctól, zenétől felajzottan hagyom ott a Szoborparkot. Zuhog az eső. Péntek éjszaka van.

Nem, nem koncerten voltam. Én egyébként sem tudok táncolni. Bora Gábor, Katona Gábor, Zsuráfszki (a fiatalabb) az tud. (Az apja is tud.)

Nem, nem én zenéltem. Én nem tudok zenélni. A Dresch Misi az tud. Ezt a nevet üvölti valaki a közönségből.

Meg a srácok! A Hock Ernő, meg a Bakay Márton.

Ezt már én üvöltöm. Nem itt, hanem a valóságban. Tegnap éjszaka, szintén a közönségből.

De mégis mi történt? Semmi, ami szavakkal leírható. (Elgyengülök, muszáj valamit írnom. Tudnotok kell róla, hogy mi történt ott!)

Megnéztük a Szoborparkban Kovács Gerzson Péter re-DNS-ét. Felpakolták az egész koreográfiát a hegy tetejére, a szobrok mögé.

Van egy hatalmas sziklafal a Szoborpark fölött, oda vetült a srácok árnyéka. Óriások voltak, barlang-alakok. Az igaziak, a húsvérek, a nem-árnyképek, ők előttem táncoltak. Beleüvöltöttek a képünkbe, amikor már mi is üvöltöttünk. Mi? Mi, a közönség. Ordibáltunk, ordítottunk, bekiabáltunk. Tudom, hogy ez nem szokás. Kis híján táncoltunk is.

De mégis mitől volt ez ennyire jó? Már láttam korábban az előadást – szerettem is. Vagy inkább azt mondanám: kedveltem. Most kifejezetten szerelmes vagyok belé. Talán a helyszín érdeme. Pluszban az időjárás is dobott rajta. Mindenfelé villámlott mindenfelé, dörgött. Dramaturgiailag mindig pont a megfelelő helyen.

Végig azon imádkoztam, hogy ne legyen égszakadás. Hogy valahogy bírja már ki. Az előadás közepén persze el kezdett szemerkélni. Igazából esett rendesen, de nem tűnt fel. A végén, a csúcsjelenetben már szakadt rendesen. A három zenész csak húzta, pengette, ütötte, fújta a táncosoknak. Azok meg ugrottak, vicsorogtak, feszítettek, újralendültek. Transzban voltak, akárcsak mi.

Barta Edit