Minden stimmel

Rutinos fesztiválozóként vizsgálgatom a csomagjaimat reggel hétkor. Tudom, hogy mi a baj: túl sok van belőlük. Legutóbbi Bárkás-Pulás kiruccanásom óta pont három év telt el: a sátor azóta berohadt, a polifoam szétmállott, egyenesen landolt az első kukába. Felszerelés híján első Ördögkatlanos túrámra kölcsöncuccokkal indulok: sátor felcsatolva, hálózsák begyömöszölve. (Hja, vannak nékem barátaim!) Fotóstáska, laptop elengedhetetlen kellékek, bár kétségkívül növelik a cipelnivaló csomagok számát. Mások a Himaláját szokták megmászni ennyi cuccal. Gondolom, majd rájövök, hogy ez hülyeség, a Himaláját nagyjából negyedennyi cókmókkal és egy csomag ropival szokták megmászni. A csomagolási rutin valahogy tovatűnt belőlem, de a fesztiválozó-attitűd még nem: hagyom, hogy hátizsákom az út során önálló életre kelljen, a siklósi buszon már ráhagyok mindent – hadd lendüljön, hadd mozogjon, pár óra múlva én is ugyanezt teszem majd az esti Quimby-koncerten.

A siklósi busz az út legkritikusabb pontja; búcsút veszünk mindenfajta társadalmi konvenciótól. Sofőrünk morcos, látszik, hogy perceken belül szétrobban a feje, ha még egy bagpacker jegyet kér tőle. Próbálja tartani az időt, meg akarja tartani a civilizációs kereteket. Nem fog menni, de ráhagyom, pár nap alatt úgyis rájön, hogy kizökkent az a bizonyos idő, a hátizsákosok szép lassan ellepik a pécsi, siklósi, nagyharsányi megállókat, buszokat, a helyi boltokat és kocsmákat.

A fesztivál hivatalosan csak este fél tízkor kezdődik Nagyharsányban, de a Mediawawe műhelyesek már közel egy hete ellepték a szomszédos falut, Kisharsányt. A stop-kultúra még nem annyira bejáratott így az első nap tájékán, így Pettendi Szabó Péter Mediawawe-s kiállításmegnyitó-beszédéről lemaradunk, cserébe viszont személyre szabott tárlatvezetést kapunk. Bekukkantunk a sötétkamrába, a filmesek vágószobájába, s miközben a zenészek próbálnak, leslattyogunk a faluvégi kukoricásig, ahol az építészműhely tagjai titkos szeánszot tartanak.

Mint minden valamirevaló faluban, Kisharsányban is a kocsmában zajlik a legnagyobb élet, fesztiválosok és a falulakók keverednek, beszélgetnek, diskurálnak az élet nagy dolgairól, s főként a művészetről. Olyan, mintha egy Tarr Béla film forgatására keveredtem volna. Nemcsak utópia, amiről Lakatos Tivadar, Kisharsány polgármestere beszél: a workshop tagjai harmonikusan jelen vannak falu életében. Engem is összehoz a sors pár fröccs erejéig Csabával, a tartálykocsissal, akivel a gyárak megszűnéséről és az erdők irtásáról folytatunk eszmecserét. (Ehhez ő nálam sokkalta jobban ért.)

Kisharsányban az idő megszűnni látszik, de a visszaút Nagyharsányba egy újabb időutazás: dohányosan pöfögő Trabanttal hasítunk át az éjszakán. Mire megérkezem a fesztiválbázisra, szól az Autók a szerpentinen, dalmáciai utazások emlékei keverednek bennem, teljes érzelmi káosz. Az időérzékem elveszett, de az utat még tudom: Magam adom. És Halleluja. Itthon vagyok, jó helyen vagyok. Minden stimmel.