Mosolygunk

Évente egy beszélgetést mindig végighallgatok Kovács András Ferenccel, vagy ahogy mindenki hívja: KAF-fal. Persze, választhatnék mást is, hallgathatnék valami újat, de kevesen tudnak irodalomról annyira – jó értelemben – nem irodalmian beszélgetni, mint Kovács András Ferenc. Ágoston Zoltán beszélgetőpartner – szerencsére – ráhagyja csapongásait. Mondataik nem arról a fiktív világról szólnak, amely a szerző alteregói által még sokszorozódik is, hanem a mindennapi világban való létezésünkről, bizonyítva azt, hogy szerepvilágok találkozása ez a hely, ahol élünk. Hogy ez a világ kell ahhoz, itt és így, hogy találkozzanak, s egyáltalán: hogy megszülessenek ezek a nem létező létezők.

S ami máskor, más időben lényegesnek számít (elindulás a világban, állomások és célok, utazások) itt mind kiegészítőként definiálódnak.

„Nálam nincsenek egész történetek, mint például Kányádi Sándornál” – kétségtelenül rokonszenves egy magamfajta huszonévesnek. Szimpatikus az a „cicomátlanság és gazdagság” is, amivel műveit telíti. Dragomán után újra szó esett Marosvásárhelyről, mint kiindulópontról, hatalomról, Pessoa alteregóiról, Jack Cole-ról és Lázáry René Sándorról, Federico Felliniről és Presser Gáborról, Parti Nagy Angyalstopjáról és a Literatur Express-ről, a Hölderlin-kéziratokról és Esterházy Péter orráról. Gyakran utaltak Weöres Sándor A vers születése című művére, de örültem volna, ha részletesebben szólnak a költészet- és drámabeli szerepbeszéltetések különbségéről.

A legszebb mondata az volt, amikor KAF a tehetség megcsillanásának pillanatát rajzolta körül: „az ember megpróbálja minél gyorsabban leírni és közben egy picit mosolyog”.

Szabó Julcsi