AHOL MINDENKI JOBB EGY KICSIT
A 2009-es, 2. fesztiválon voltam először. Azóta lányaimmal és barátaimmal ki nem hagynám ezt a csodálatos öt napot. Számomra egyértelműen ez vált az év 5 legértékesebb napjává.
Nincs szomorúbb, mint az utolsó reggelen lebontani a sátrat, és látni a lassan kiürülő nagyharsányi focipályát. Hazaérve aztán elkezded nézegetni a netre felrakott képeket és beszámolókat – és újra kicsit ott vagy, és megint eltölt az az otthonosság és melegség, amit ez a fesztivál nyújt sokunk számára. Ezt a jó érzést szeretném tovább nyújtani, amikor magam is megírom az idei élményeimet. Több beszámolót olvastam már most is, és az elmúlt években jó sokat. Voltak olyanok, amelyek írójával sok közös élményünk volt, míg mások mintha egy egész más fesztiválon jártak volna. De ez egyáltalán nem baj, sőt! Nagyon különböző ízlésű, érdeklődésű emberek tudják igen tartalmasan eltölteni itt az idejüket. Jöjjön hát az én vállaltan szubjektív beszámolóm.
Idén három fellépőt vártam nagyon: Jiří Menzelt, Nagy Józsefet és Alexander Balanescut.
Nagy szívfájdalmamra Menzel (betegség miatt) nem jött el. Pedig az őt faggatni készülő Weiszer Alinda már biztosan nagyon felkészült… Nálam Tarkovszkij és Bergman a legnagyobb, Menzel pedig az egyik legfontosabb rendező. A Sörgyári capriccio számomra a legegészségesebb film, depressziósoknak receptre íratnám fel, ha pedig egy lakatlan szigetre csak egyetlen filmet vihetnék, ezt választanám. Esténként a kisharsányi templom fehér falára Menzel egy-egy filmjét vetítették, most be kellett érnem azzal, hogy két koncert között láttam a Pacsirták cérnaszálon utolsó negyedóráját.
Nagy József világsikerként beharangozott Woyzeckje számomra kicsit csalódás volt. A mozgások intenzitása, kidolgozottsága (főleg NJ-é) lenyűgözött, de racionálisan igen keveset fogtam fel az előadásból. Ez lehetne persze érdektelen magánügy, de bárkivel beszéltem, ennél inkább csak rosszabb véleménnyel találkoztam. (Tanárbetegség: szoktam osztályozni a látottakat, hallottakat – most 4-est adtam.) Pedig a nyolcvanas évekből egy igen pozitív emlékem van NJ-ről: a Közgáz Jazz Klubban táncolt Dresch Misi szaxofonjátékára, párhuzamosan pedig Bicskei Zoltán rajzolt egy nagy fehér felületre.
Balanescuról csak nagyon jó emlékeim vannak, és ő most sem okozott csalódást. Először a Zeneakadémián hallottam Lajkó Félixszel, aztán a 2. Ördögkatlan díszvendégeként a Muzsikással és Ladányi Andrea táncosnővel. Most Ada Milea gitáros-énekessel lépett a Narancsliget színpadára. Előbb a hölgy játszott néhány dalt szólóban, aztán Balanescu egy kicsit Bachot idéző, de határozottan XXI. századi szerzeményét hegedülte el. A koncert nagy részét azonban egy dramatizált Robinson történet tette ki. Két igen érzékeny, finom lélek nagyszerű produkcióját hallottuk. (5)
Idén az első kivételével előbb-utóbb minden este ebben a pajtában kötöttem ki – és a sok jó zene mellett minden este részem volt a csodában!
A második napon, szerdán a győri Alabanda kezdett, feledhető etnorock-kal (3). Carmen Sita & The Ramadogs következett, egy törékeny, de annál energikusabb olasz hölgy vezette csapat. Igen eklektikus, de mégis egyedivé ötvözött muzsikát játszottak, főleg dalokat. Ők már nagyon feldobták a hangulatot (5). A fesztivál egyik díszvendége, Grencsó István, a magyar avantgárd dzsessz egyik vezéralakja gitározott (!) ezután. A.M.A. nevű „neobeat” formációját régi zenésztársával, Benkő Róbert bőgőssel alkotta. Fanyar humorú, saját szövegű dalait leginkább a grapefruithoz tudnám hasonlítani. Kellemes volt, de számos további fellépése mind felülmúlta ezt (4). És ekkor jött az első csoda, a Cactus Truck! Amikor az amerikai szaxofonos, John Dikeman a beállásnál először fújt bele a hangszerébe, egymásra néztünk a mellettem ülő tapasztalt dzsesszrajongóval: azonnal éreztük, itt hamarosan nagy dolgok fognak történni! Két holland fiatalember volt a trió másik két tagja: Onno Govaert dobolt, Jasper Stadhouders gitározott és basszusgitározott. Ilyen intenzív, energikus, erőtől duzzadó zenét még fekete zenészektől is igen ritkán hallottam! A legelvetemültebb free jazzt nyomta ez a három huszonéves. Kb. 40 percet játszottak csak, de ez alatt mindnyájan több liter folyadékot veszítettek. Háttérzenének biztosan nem fogom feltenni a lemezüket, de élőben lenyűgözőek voltak! (5*) Éjféltől játszott a Geröly Trió, kiegészülve egy fiatal trombitással, Meggyes Ádámmal. Geröly Tamás évtizedek óta tagja a magyar dzsessz igen fontos formációinak (Masina Trió, MAKUZ, Dresch Kvartett stb.), néhány éve pedig zenekarvezetőként nagyon tehetséges fiatalokkal (Kovács Gergő tenorszaxofon, Ajtay Péter bőgő), a legavantgárdabb dzsesszt játszva kápráztatja el a közönséget. A fiatalok energiája hasonlított az előttük játszókéra, Tamás pedig érzékenységével, tapasztalatával tűnt ki (5).
Csütörtökön, a harmadik estén a Folkside kezdett a pajtában. Both Miklós legifjabbként vezetője ennek a szupergruppnak. (Róla később szeretnék részletesebben szólni.) Lukács Miklós cimbalmozott, Szokolay „Dongó” Balázs fúvós hangszereken játszott, Novák Csaba bőgőn, Dés András ütősökön. (Utóbbi az utolsó percekben esett be a Vylyan teraszról, ahol saját kvartettjével teljesen érdektelen mainstream jazzt vezetett elő – hamar ott is hagytam őket. Ez a produkció kapta tőlem idén az egyetlen 2-est…) Folk-rock-dzsessz, de az egyszerűség kedvéért leginkább világzenének nevezhető az, amit a Folkside játszik. Szép szövegek, invenciózus szólók, és Both M. vezényelte remek összjáték (5). Amíg a pajtában beállt a következő csapat, addig hátul a kertben felállított új színpadon a Romengo és Lakatos Mónika vitte táncba a fokozatosan gyarapodó közönséget pörgős cigány zenével (5). Örömmel láttam a színpad előtt ugrálni a Cactus Truck tagjait – őket is beszippantotta a fesztivál hangulata. Az est fénypontja következett: a Grencsó Kollektíva Kankalin. Grencsó most a szokásos fúvós hangszereit használta. Benkő Robi és fiatal zenészek társaságában ötletdús avantgárd muzsikával kápráztatták el a közönséget (5*). A Cactusos fiatalok ezt is meghallgatták (persze, hiszen napok óta közös workshopban dolgoztak együtt – sajnos ezekre nem jutottam el). Lehet, hogy 20-30 év múlva majd ők is hasonlóan fognak muzsikálni: az energiákat már jobban beosztva, de tempóban, dinamikában változatosabban, sokszínűbben. Mivel a hátsó színpadon a Specko Jednora nem voltam kíváncsi, inkább átmentem a kocsmába. Igen jól tettem, mert a tavalyi évhez hasonlóan a Romungro Fiúk és a helybeliek (jórészt szintén cigányok) már nagyban mulattak – kb. egy órát töltöttem velük, remek hangulatban. Végül éjféltől újra meghallgattam az A.M.A.-t, azaz a Grencsó Neobeat Projektet. Grencsó megint elektromos gitáron játszott, Benkő Robi is basszusgitárra cserélte a bőgőjét (tudom, hogy a Nonstop együttesben, pályája kezdetén még ezen a hangszeren kezdett, de én soha nem láttam máson játszani, mint a szerelmetesen ölelt bőgőjén). Az öt tagú zenekarral részben a tegnap duóban már megismert dalokat adták elő, de sok továbbit is. Igen jól szórakoztunk! (5)
A negyedik estén, pénteken tartottam tőle, hogy Beremendről nem fogok odaérni időben a pajtába, de hálistennek a stop, mint oly sokszor, most is segített. Az „Egy húron pendülünk” és „Bizsu” fantázianevekre hallgató szabad zenei műhelyek zárókoncertjére siettem. Ezek a műhelyek lényegében a Cactus Truck, a Grencsó Kollektíva és a Geröly Trió tagjaiból álltak. Elég vad free őrülettel kezdtek, aztán a második számot, egy gyönyörű dallamot az amerikai szaxofonos a helyi vendéglátójának ajánlotta (sajnos a hölgy közben már eltávozott…). Újra megnyugodtam: nem csak vadulni tudnak ezek a fiúk! Beleadtak persze most is apait-anyait, de a szép dallam végig ott bujkált a számban. Ráadásként még egy szabad zenélés következett, apró vetélkedéssel John és Grencsó között. Frenetikus koncert volt! (5*)
Az utolsó estén a már fent említett Balanescu-Milea koncertet semmiképpen sem akartam kihagyni. Ebből viszont az következett, hogy Kisharsányba már csak bulizni érünk át. De a villámgyors stopok segítségével még sikerült elkapni a pajtában a Roma & Magyar Progresszív Zenei Műhely zárókoncertjét. Ezt a műhelyt Both Miklós vezette, immáron harmadik éve. Tavalyelőtt és tavaly is órákat ücsörögtem a próbáikon (idén ez nem jött össze). Fantasztikus élmény volt, ahogyan Miki dolgozott a sok (többnyire fiatal) zenésszel. Ifjú kora ellenére határozott, remek pedagógus! Most már javában folyt a koncert, amikor megérkeztünk. A hangulat nehezen önthető szavakba! Kb. másfél tucat zenész ült körben a pajta közepén (vagyis most nem a színpadon, ahol valószínűleg el sem fértek volna). A kör közepén Both Miki a gitárjával forgolódva vezényelte a társaságot. A közönség nemcsak megtöltötte a pajta minden zugát, hanem jócskán ki is csordult az udvarra. Mindenki eksztázisban! Szerencsére sikerült a zenészek közelébe furakodnunk, és testközelből átadni magunkat ennek a fékezhetetlenül tomboló muzsikának. Közismert cigány dalok és Miki szerzeményei voltak összegyúrva két számmá. Lényegében az egész műsort meg kellett ismételniük (vagyis nem sokról maradtunk le). A zenészek egy jó részét lehetett már különböző együttesekben hallani (Romengo, Romungro Fiúk, Csángálló, Alabanda). Ott ropták velünk a helyi cigány kisgyerekek és felnőttek is – belegondoltam, hogy számukra mekkora élmény lehet ez a közös mulatság! Ezt el is mondtam Mikinek, amikor a végén odamentem hozzá, hogy megszorongassam a kezét. Mondta, hogy igen, az egésznek ez a lényege, az értelme. Lehet, hogy művészileg magasabb színvonalú produkciókban volt már részem az Ördögkatlan Fesztiválokon, de ennél fontosabb dolog még biztosan nem történt itt az 5 év alatt (legalábbis jelenlétemben). Ennek kifejezésére csak egy 5** alkalmas!
Egyéb zenei élmények:
Péntek este egy új helyszínen, a beremendi Megbékélés kápolna előtti füves domboldalon több ezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa Mozart Requiemjét. (Pontos számot nyilván senki sem tud mondani; én úgy becsültem, hogy kétezernél biztosan többen voltunk, de olvastam már több mint háromezres becslést is.) Az ötlet a két főszervező, Bérczes László és Kiss Mónika sokéves álma volt – ennek megfelelően az egyébként mindig lezser, póztalan Bérczes hangját most először hallhattuk megilletődöttnek, sőt kissé fátyolosnak, amikor felkonferálta ezt a rendkívüli eseményt. Magában az előadásban aztán nem találtam semmi rendkívülit, nem ragadott magával, és bárkivel beszéltem, mindenki hasonlóan vélekedett (4). Az ötlet, a helyszín és a nagyszámú közönség viszont 5*-t érdemel!
A Requiem előtt a palkonyai patakparton a Söndörgő együttest hallgattam. Nem először állapítottam meg, hogy már legalább olyan jók, mint a szüleik, azaz a Vujicsics együttes (5). Kicsit kevesellettem a közönséget, de hát kulmináltak a jobbnál jobb programok. Sokan le is léptünk a koncert vége előtt, hogy odaérjünk a Requiemre… Ugyanitt másnap, azaz az utolsó nap délelőttjén Weöres 100 címmel egy főleg gyerekeknek szóló műsorral kezdtem: a számomra eddig ismeretlen Rozs Tamás énekelte, továbbá gitárral ill. csellóval kísérte az öreg gyerek általa, de főleg Sebő Ferenc által megzenésített verseit – kedvesen, a gyerekeket is bevonva (4).
A tavalyi év sztárja, a francia Wombo Orchestra idén is fáradhatatlanul húzta, de főleg fújta a talpalávalót délután, este, aztán hajnalig számtalan különböző helyszínen. Láthatóan nekik óriási élvezet a muzsikálás, imádják még pirkadatkor is hergelni a közönséget (5). A nagyharsányi nagyszínpad mögött újonnan kialakított bulizóhelynek (idétlen nevén: Nappali Kempingbár & Afterligetnek) egyértelműen ők voltak a sztárjai. Két hajnalban is velük zártam a hosszú napot, az utolsó reggelen is tőlük indultam sátrat bontani.
A különleges Soharóza kórus nyitotta a 2. Ördögkatlant. Addig még hasonlót sem hallottam soha, akkor teljesen lenyűgözött az újdonság varázsa. Most is nagyon szerettem őket, de már nem bűvöltek el annyira, mint négy éve. Három alkalommal is találkozhattam velük: Pénteken a délelőtti workshopjuk egy részébe magam is beszálltam énekelni; legjobban azt szerettem, amikor három szólamban énekeltünk egy afrikai dalt (4). A délutáni koncertjüket persze másként élveztem, egy kicsit rövidnek találtam, de a változatos program most is nagyon tetszett (5). Szombat este a Narancsligetben (Balanescuék előtt) pedig egy különleges, egyszeri együttműködésnek lehettünk tanúi a Momentán Társulattal. A nézők hívószavaira és Göttinger Pál rendező utasításaira folyt a közös rögtönzés, időnként fergeteges sikerrel. Pompás szórakozás volt! (5)
Ezzel át is evezhetünk a színházi produkciókra. Mivel Bérczes László maga is rendező, az Ördögkatlannak talán a színház a legfőbb erőssége. Sajnos azonban a játszóhelyek szűk volta és az óriási érdeklődés miatt egyúttal az Achilles-sarka is. Tavaly 8 előadást is sikerült megnéznem az 5 nap alatt, de ehhez rengeteget kellett a napon főni, továbbá a barátokkal beosztani, hogy ki melyik faluban áll sorba. Idén rögtön az első du. sikertelen volt a sorbaállásunk a Woyzeckre, de a szervezők jóvoltából még vagy harmincan sorszám nélkül is beszuszakolódtunk a nagyharsányi tornaterembe. Másnap reggel azonban (majdnem) hiába mentem ki már fél 8-ra a 10-kor kezdődő sorszámosztáshoz. Kb. 20.-nak ültem be, de mire elkezdődött az osztás, már 50-60 ember állt előttem. Így aztán hiába éreztem magam sokáig nyerő pozícióban, végül a legtöbb előadásra elfogyott a jegy; mire sorra kerültem, már csak kettőre kaptam… Ekkor én lényegében feladtam a küzdelmet. Úgy gondoltam, amire nagyon szeretnék bejutni, arra majd megpróbálok sorszám nélkül. Másnap reggel Luca lányom bevállalta a 7 órás beállást, de ő még rosszabbul járt… A tetejébe a csupa jószándékból bevezetett számítógépes rendszer még az osztást is lelassította. Szerencsére egy biciklis „ügynökünk” Kisharsányból hozott néhány jegyet több napon is. És az utolsó két napra végre megszületett az a megoldás, ami valószínűleg hosszú távon minimalizálja a sorszám-mizéria gyötrelmeit: a sorszám sorszáma, azaz ha kimész, kapsz egy sorszámot, aztán 10-ig elmehetsz, nem kell a napon főni, elég az osztásra visszamenned, és így nem tud többszörösére dagadni előtted a sor.
Idén tehát jóval kevesebb színházi előadást láttam. Ezekről most már csak röviden:
A nagy füzet (Forte Társulat) – Igen kemény anyagból elég brutális előadás (4/5).
Ady/Petőfi (Nézőművészeti Kft.) – Remek előadás, utána jó kis beszélgetéssel (5). Ezzel együtt a tavalyelőtti A gyáva és a tavalyi Vakság jobban torkon ragadott, és ennek megfelelően a beszélgetések is mélyebbekre sikerültek azok után.
Tasnádi István: Tapasztalt asszony (Szabadkai Népszínház) – Róluk nagyon jó emlékeim voltak a 2. Ördögkatlanról, most sem okoztak csalódást humoros, de mégis nagyon mély előadásukkal (5).
Ami főleg a jövőre nézve biztató: Palkonyán, a Mokos Pince épületkomplexumában éppen csak átadtak egy 300 fős játszóhelyet. Ezt most még nem használták ki eléggé. Én egy cirkuszi előadásra jutottam be. A tavalyi fesztivál újdonsága és egyik nagy durranása volt egy francia „kortárs” cirkusz ill. utcai mutatványoscsoport. A Mokosba beígért WATTA Cirkusz a programfüzetben 10 fiatal (magyar, olasz stb.) művésszel szerepel – ehhez képest csak 4 fellépő volt. Ők szépen dolgoztak, de viszonylag rövid műsoruk után nem is kaptunk magyarázatot arra, miért van máris vége… (4).
Mint mindig, most is gyakran előfordult, hogy egyszerre 2 vagy akár 3 helyen is szerettem volna lenni. Épp ezért fontos volt, hogy a másnapi személyes programom megtervezésére mindig maradjon 20-30 nyugis perc. De láttam, ezt sok más rutinos katlanozó is így csinálta. És persze olyanok is vannak, akik sokszor hagyják magukat a pillanatnyi hangulatuktól vezéreltetni – biztos, hogy ők is nagyon jól el tudják tölteni az idejüket. Nos, én kiállításokat idén éppen csak futólag láttam. Korábban sok jó irodalmi beszélgetésen is voltam, most épp csak az utolsó negyedóráját kaptam el a Vylyan teraszon, amikor Erdős Virágot Háy János faggatta. Annyira ez is elegendő volt, hogy újra konstatáljam: Háy sok profi újságírónál felkészültebben kérdez, és nagy plusz a pályatárs érzékeny kíváncsisága (5). Nagyon jókat hallottam a slammerek itteni fellépéséről (én akkor Mozartot választottam). Az ő programjukból egy rövidebb változatot hallottam pár órával korábban a palkonyai Hárságyi Rosé Kisszínpadon. Nem volt rossz, de nem is ájultam el tőlük (4). Új színfoltként feltűnt néhány közéleti-társadalmi témájú beszélgetés ill. film. Bár az affinitásom megvan, ezekre egyáltalán nem maradt időm. Megemlítem még, hogy amíg én Balanescuékat hallgattam, addig a lányaim és holland vendégünk (aki már harmadszor tart velünk az Ördögkatlanba!) a 30Y Szentimentálé albumára épülő koncertjét hallgatták. Számukra ez volt a legnagyobb élmény. Utóbb belehallgatva a lemezbe: ott is szívesen lettem volna…
Végül hadd szóljak az emberi oldalról, arról a tényezőről, ami ugyanúgy visszahív évről évre az Ördögkatlanba, mint a csodás programok. Palkonyán Nóra nénihez (a Nóra Portára) minden nap igyekszem eljutni sütizni, bodzaszörpözni (mindent ők készítenek!), esetleg kávézni – de legfőképpen a mosolyokért! De a kisharsányi kocsmában is sok kedvességben, előzékenységben volt már részem. És a stoppok!!! Járnak ugyan óránként a katlanbuszok, és ha éppen úgy jön ki, fel is szállok rájuk. De ha csak 5 perc is van még az indulásig, érdemes kiállni stoppolni. Szinte mindig perceken belül felvesznek. Olykor helybeliek, és akkor persze velük is a fesztivál a téma. De többnyire az autóval közlekedő katlanozókhoz szállhatunk be. Velük pedig megosztjuk az élményeket, ajánlgatunk egymásnak programokat, vagy akár megváltjuk a világot néhány perc alatt… És egyre több a visszajáró ismerős, akikkel az Ördögkatlan bármely pontján jó szót váltani, vagy akár csak egy futó mosolyt. Egy pécsi házaspárral három este is együtt élveztük a kisharsányi koncerteket. Éjjel nem könnyű visszajutni a nagyharsányi focipályára. Megkértük őket, vigyenek haza. Ők ugyan a másik irányba, Siklós felé akartak hazamenni, de természetes kedvességgel vállalták a kis kerülőt, sőt még Villányba is hazavittek valakit. A következő két éjjel már maguktól ajánlották fel a fuvart. Igen, itt, ebben az inspiráló közegben (szinte) mindenki jobbá válik kicsit. És vadidegenekkel is elég egy mosoly ebben a felfokozott hangulatban, és egy sör vagy egy pohár bor mellett néhány perc múlva máris az élet legnagyobb kérdéseinél tartunk.
Persze nincsen rózsa tövis nélkül: Közvetlen környezetünkben három embert is megloptak (köztük a holland fiút is…), de más esetekről is hallottunk. Úgy tűnik, a nagyharsányi sátortáborban szervezett fosztogatás folyt. Itt jövőre a biztonságiaknak sokkal jobban kell majd figyelniük. A minőségi programnak megfelelően nagyon minőségi a közönség is – jó lenne ezt megtartani! Mi jövőre is viszünk új, kedves arcokat!
Legvégül pedig nagy-nagy köszönet Bérczes Lászlónak és Kiss Mónikának, továbbá minden szervezőnek, akik évről évre lehetővé teszik sokunk számára ezt a kultúr-hedonizmust!
Dömös, 2013. aug. 6-9.
Bárdos Zoltán