Az Ördög, nem alszik.

Nem, Hölgyeim, és uraim. Én, nem egy éjszakánként a suliban laptopja fölé görnyedő, katlanozó blogger vagyok. Hogy mégis ki, az a végére, tán kiderül, (ha egyáltalán fontos ez,) bár néha, magam is bizonytalan vagyok a válaszban. Ha mégsem, akkor sem áll meg a világ, s remélhetőleg, egy év múlva, (akkor már hetedszerre,) újból megnyitja csíkos Laci, és mezítlábas Móni, (akik nélkül nem jöhetett volna létre,) Nagyharsányban, az Ördögkatlan fesztivált. Hogy Lacit idézzem, amikor a tornaterem melletti füves részen sétált föl, s alá, telefonos interjút adva: A lényeg, az összművészet, és a minőség.

Előre elnézést kérek, de kicsit ugrándozni fogok az időben, s aki ismer, tudja, hogy ez a szakterületem. Mármint az ugrándozás. Néha nem férek a bőrömbe. Többször másokéba sem, de ha olyanom van, nem adom föl. Miután szombat éjjel, (kvázi, fesztiválzárszóként,) a Kiscsillag koncert fináléjában, Laciék hatodszorra is ismételten rávették az egy hete mulatozó, jól szórakozó nem kis tömeget, hogy fennhangon üvöltsék: NEM VAGYUNK NORMÁLISAK, éjjel háromkor, hazasétáltam a szeretett focipályáról, és reggel hatig aludtam a főtéren felállított nagy sátorban. Ha jól sejtem, a legelőkelőbb vendégek sem mondhatják el magukról, hogy hatvannégy négyzetméteres hálószobájuk volt, mint nekem. Élni tudni kell. (Na, jó, nekik viszont nem kell kamiont pakolniuk.) Saját görbefaágyamban, amire hét elején kiírtam, hogy az ördög nem alszik. Mert ágy nélkül fesztiválra egy tapodtat sem. Hogy miattam osztottak-e oda biztonsági őrt, mert sejthető volt, nem tudnék pihenni a bekívánkozó lyányoktól, vagy sem, nem tudnám megmondani, de nagyképűen gyanítom, hogy igen. S hogy miért szerettem meg a focipályát, annak ellenére, hogy életemben nem jártam még focimeccsen, az hamarosan, kiderül. De ne vágjunk a dolgok elébe, pláne index nélkül, hiszen a szabályokat be kell tartani. Ott tartottam, hogy tegnap szerencsésen hazaérkeztünk, s hirtelen annyi lepakolásra váró kamion állt a színház parkolójában, legalábbis azt hihettem, fesztivál van nálunk is. Elalvás ellen végigpofoztam magam a hazafelé úton, nem azért mert rossz fát tettem a tűzre, (egyébként sem hiszek a testi fenyítésben,) hanem hogy ne fekete zipzáras zsákban érkezzek meg, mentőben. Szeretnék még egy kicsit élni, ugyanis titkos terveim vannak a hetedik katlanra nézve, amikről csak annyit árulhatok el, hogy szerepel benne focikapu és, háztető is.

A fesztivál szokásos nyitó Quimby koncertjének vége felé, (nem emlékszem milyen indíttatásból), fönn találtam magam, éjjel félegykor a focikapu tetején. Azt szokták mondani, a tehetség utat tör magának. S miután az egyik oldalon lenyomtam húsz egykezes fekvőtámaszt cigizve, átsétáltam a mit sem sejtő nézők feje fölött, és visszafelé, a focikapu fölső, igencsak vastag, csúszós lécébe csimpaszkodva, vízszintesre kirakva a lábaimat, súroltam a nézők haját mindaddig, míg kb. három méter után, le tudtam végre ugrani, mert ott épp senki nem tombolt. Muszáj voltam fölmenni, különben nem tudtam volna elaludni. Kihívás. És egyébként is fájdalmas, ha az emberfiában benne marad, aminek ki kell jönnie, elő kell törnie. A következő napokon minden éjjel félegykor az volt a nem hivatalos kis színpadom. Sosem kívántam túl nagy dolgokat, hiszen magam is csak egy aprócska porszem lennék ebben a világban, s az emberfiának, tudnia kell, meddig feszegetheti a határait. Megboldogult, fafaragó Atyám, (Isten nyugosztalja)! 35 évvel ezelőtt, azt szokta volt mondogatni nekem, aprócska gyermekének: Fiam, úgy kell dolgozni, ahogyan csak bírunk, és utána mindig jobban. Ma már igyekszem betartani, mert idővel megértettem, mit is akart átadni. A negyedik fellépésemre, hogy nagyképűen fogalmazzak, már hatalmas táborom volt, és hát beleadtam apait, anyait, tűzfújásokkal tarkított kimerítő két percig dolgoztam a szeren. Ha első nap épp nem a focikapunál várt volna egy ismerősöm, életemben nem próbáltam volna ki, miket is lehet művelni rajta. Nincsenek véletlenek. Mi lett volna, ha előre edzek is picit? Még mindig ott nyomnám. De majd jövőre jobban felkészülök. Természetesen már a focipályára való bejutásom sem volt zökkenőmentes, de anélkül, hogy bárkinek tippet adnék, elmesélem röviden. Benn egy régi ismerősöm várt, aki tudja rólam, amit tud, de azt mindenképpen, hogy hol jobban, hol kevésbé, de őrült vagyok. Hogy alátámasszam mondandómat, mellékesen megjegyzem, az első két napon, amikor még dolgoztam az előkészületeken, kikötözött melós cipőben járkáltam, (nem bírom a kötöttségeket, megfulladok tőlük), és sokan féltettek, megjegyezték, hogy el fogok esni. (Húsz éve kikötözött cipőben mászkálok, és még soha.) Ebből következik, hogy kifejezetten utálom, utálnám, ha karszalag lenne a kezemen, de most hiába próbáltam elmagyarázni a biztonsági őrnek, hogy műszaki emberke vagyok, le fog szakadni a kezemről a piros béklyó, ő tisztességesen végezte a dolgát, és visszaparancsolt, vegyem föl, utána bejöhetek. Miután kiőrjöngtem magam telefonon keresztül a benn lévő ismerősömnek, gondoltam jó, először életemben, fölveszem. De egy perc múlva kiderült, mennyire gyakorlott fesztivál, vagy koncert-látogató vagyok, annak rendje, és módja szerint, (szerintem én voltam a negyvenezer emberből az egyetlen,) sikerült elszakítanom az összeillesztendő darabkát. Most mi a francot csináljak? Itt vagyok a mennyország kapujától öt méterre, és nem nyerek bebocsáttatást. Véletlen sincs a zsebemben egy piros szikszalag, de még csak kétarcú ragasztó sem, amivel trükközhetnék. Nem maradt más megoldás, mint hogy kirágtam a szalagot, és átdugtam rajta a vékonyabbik felét. Kétszer sikerült így átjutnom a kapun, de hogy mindenkinek elvegyem a kedvét a csalástól, megjegyzem, harmadik nap, ismételten fönnakadtam a rostán. Szerencsémre miután kiemeltek a sorból, pár perc múlva, érkezett a falu GÁBORA, aki miután kiröhögött, elmondta pár szóban az őröknek, hogy egy kaposvári őrült vagyok, orvosi papírom van róla, és hogy engedjenek be, mert a titkos fellépésemre lopakodok, vár a focikapum. Hát így. És arra sem tudok válaszolni, pedig tényleg nem ittam sokat, miért küzdök a görbefabútorokkal évek óta, s miért pakoltam a héten át a kocsim tetején őket, legalább ötször. Hol egy ággyal furikáztam, lépésben, s elgondolkoztattam egynéhány katlanlakót, vajh nem lenne-e érdemesebb mértékkel fogyasztani a borocskát, mert nyilván káprázik a szemük, hol hatszemélyes taxivá varázsoltam autóm tetejét. Mígnem székeim nagy részétől kis időre megszabadultam, s valóra váltottam egy régi álmomat. Egy hűvös délutánon, (max. 40 fok lehetett árnyékban,) rávettem a kollégáimat, segítsenek már föladogatni a pár napig okkal került Narancsliget, vén diófájára három székemet, Vissza, avagy Hódolat a természetnek, jeligével. Aztán, átmásztam a szögesdrótok tetején, (még a börtönből való szökésemkor tanultam, hogy kell fölakadás nélkül,) hogy a háztetőre is tegyek három szék-furcsaságot. (Szeretem, ha őrültnek gondolják az elkövetőt, nyilván az is vagyok, de másképp, sokkal unalmasabb lenne. És még mindig jobb, mintha depressziós a semmittevéstől. Én már, csak tudom.) Ilyenkor picit háttérbe húzódok, és csak nézem az emberek csodálkozó tekintetét. Föltöltődök tőle. Hát ezért. S hogy miért kerültem pár napig a Narancsligetet, azt is elmondom, mert bár nem jegyzeteltem, hiszen nem akartam mindenképpen írni a fesztiválról, de erre még sokáig emlékezni fogok. Laci, még mielőtt leutaztunk, irt egy mailt, amiben megkért, pár lécet fúrjak föl a kiállítótermekben, hogy amikor hétfőre megérkeznek Pestről Maár Gyula festményei, és Nagy József fotói, könnyebben föl lehessen aggatni őket a falakra. Gondoltam, mi bajom lehet, fúrtam már eleget. Arra viszont nem, hogy miközben egyik helyen, a létrán állva attól kellett tartanom, hogy ha keményebben megnyomom a fúrót, átesek a falon, s a szemközti oldalnál pedig már a Beremendi cementgyárat fogom szidni, mint szódás a lovát. Nem emlékszem olyanra az elmúlt huszonöt évemből, amikor is sikerült volna fúrószárat, (nem egyet, hanem hármat is,) derékszögűvé átalakítanom munka közben. Ha a többiek csak mondják is, én biztosan nem vagyok normális. A tizenhatodik munkaórában, (épp megérkezett a képekkel Pestről a furgon, hétfő délután) a legutolsó ötdekás habkarton képet, négy darab tízes tiplivel voltam kénytelen fölfúrni, mert a vékonyabb fúróim, már mind beadták a derekukat. Derékszögűvé. Négy ekkora tipli, kis túlzással egy olyan lovat is megtartana, amiről Révai Sára fotókat készített, és hát kiállította őket a traktor garázsban. Egy a Lacinál, egy a Móninál van, s a harmadik az én övtáskámban bújik meg.

S most nem maradt más hátra, mint hogy szint valljak, mi történt a Palkonyai láthatatlan állomáson, tán csütörtökön. Tegnap találtam a neten egy írást, egy eleddig számomra ismeretlen, általános művészeti portálon. Idézek pár sort, nem azért, mert rólam szól, hanem…

„Délután ötkor kezdődne kedden az első program Nagyharsányban, de 40 perc csúszás van, pedig nem szokott lenni ilyesmi. Bérczes kedves mosollyal kér elnézést, cserébe azt ígéri, az átállás alatt sem maradunk szórakozás nélkül, a Wombo Orchestra tölti ki az időt a Narancsligetben, míg Kiss Erzsi csapata után a megnyitóra, és Berecz András fellépésére készítik fel a színpadot.

Addig megnézem a faluközpontban felállított fesztiválsátrat. "Kisspisti" görbefa bútoraival van berendezve, a kaposvári színházi kellékes Kiss István mellékfoglalkozásból székeket, asztalokat, ágyakat készít. Kar- és combvastagságú faágakat válogat, lehántja a fakérget és szürreális girbe-gurba bútorokat állít össze belőlük. Mellékesen még megírta a bútorok történetét is: melyik, hogyan, kihez került, a történeteket pedig betette az "Ördög fiókjá"-ba, s bárki elolvashatja őket.”

Korrigálnom kell, anélkül, hogy bárkit megbántanék, de a fiókban főképp jól átválogatott színházról szóló írásaim voltak, (de miután ezt a sort leírtam, kissé el is bizonytalanodtam. Lehet, hogy tényleg volt benne bútorokról szóló? Mindegy). Az biztos, hogy a fiók tetején, belülről, egy kézzel írott idézet van, amit nemrég olvastam egy pszichológusnő könyvében.

„Pszichológusi szemmel erre azt lehet csak mondani, hogy ez a kreativitás átka, és ajándéka egyszerre. Hiszen ahhoz, hogy az ember kreatív legyen, hogy valami újat, mást kitaláljon, gátakat kell áthágnia. Aki pedig képes erre, annak a személyiségében rejtezik, hogy nem tiszteli túlságosan az idolokat, a gátakat, a határvonalakat: különben nem lehetne kreatív, nem volna képes alkotni. Rögtön hozzáteszem, hogy egyrészt, távolról sem minden festő, muzsikus, vagy színésznő poligám hajlamú, másrészt a félrelépéseiket ők is, a külvilág is túldimenzionálja.”

Petra kért meg, (egyik éjszakai rajongóm, és színházi kolleginám) nem vinném-e át őt, és egy magas, pécsi bábszínészt, Palkonyára, a láthatatlan állomás felavató ünnepségére. (Ha agyonversz, se jut eszembe a neve, pedig az általa kiborult sör nyoma, még mindig a kocsimban van.) Lenne ott egy kis dolguk. Nevezetesen amíg várjuk a vonattal megérkező Wombo zenekart, picit ki kéne okosítani a nézőket munkavédelmileg. Zavaró tényezőkként.

Aztán sietnének vissza, mert az esti koncertjükre még próbálnak Micuval. Ruska, és Micu.

Bevallom, a nevekkel mindig bajban voltam, vagyok, de olyan semmiképp nem fordulhat elő, hogy akár húsz év múlva, a majdani huszonhatodik Ördögkatlanon, ha összefutunk, ne köszönnék a bábszínész barátomnak. Mert az arcokat, a jó arcokat hosszan megjegyzem. Csütörtökről van szó. Bocs, vissza kell lapozzak kicsit még szerda éjjelre, amikor is munkatársnőmmel, (aki állította rólam, hogy nem vagyok normális, ő majdnem szívinfarktust kapott a fellépésem közben, annyira félt, hogy leesek a kapu tetejéről, vagy megégetem a hajam.) már a harmadik rögtönzött fellépésem után battyogtunk vissza a focipályáról a központba, és hát miért ne osztanánk meg viccesen egymással a Katlanos tapasztalatainkat. Rengeteg fiatal, csinos csaj van, mondtam neki. Kedvem lenne hozzájuk, de hiányzik belőlük valami, a bátorságomon kívül is. Valami, ami miatt egyesbe kapcsolnék, hogy ismerkedhessek. Hogy új arcokról, emberekről tudjak meg minél többet. Ennyiben maradtunk, mielőtt én a sátorban, ő pedig az iskolapadokon nyugovóra tért.

Egyébként is át akartam nézni Palkonyára, menjünk! Megérkezésünk után, én a háttérben maradtam, ácsingóztam, mint egy jó sofőr, aki várja az utasait, pár perc múlva aztán leültem a fűre, (nem volt se kék, se narancssárga), s egyszer csak megpillantottam egy Nőt, a padon. Tudom, hogy picit képzavaros, amit írok, hiszen egy láthatatlan vasútállomáson, hogyan is vehettem volna észre bárkit. Ült a sörpadon, fáradtan, fényképezőgép a nyakában, fehér, gyűrött ing, pattanásig feszülő gombok rejtegették formás kebleit, derekát fekete nadrág tartotta kordában, s látszott rajta, hogy fáradt, elfogadna egy masszírozást, ha valaki fölajánlaná, hogy kezelésbe veszi, a szó szoros értelmében. Nem féltem a bámuló tekintetektől, hiszen ahogy a láthatatlan állomást, nyilván engem, és agyamban, szikrától lángra kapó, bűnös terveimet sem látta senki.

Elindultam Felé, sutba dobva minden kisebbségi komplexusomat, s miután annak előtte hosszan néztük egymást, épp hanyatt dőlt a vékonyka sörpadon, hogy kiegyenesítse a derekát. (Ez úgy igaz, mint ahogy itt kopogtatom a billentyűket.) És ekkor beindult az agyam. Igen, erről beszéltem tegnap éjjel. Volt benne valami plusz, ami hiányzott a többi jól kinéző leányból. Mert akárkinek az emberfia nem teszi meg azt a szívességet, hogy harcba száll önnön komplexusaival, és támadásba lendül, lesz, ami lesz. Szó nem hangzott el köztünk, csak a sokat mondó tekinteteinkkel beszélgettünk, s kértem, könyörögtem neki, üljön föl a sörpadon, és hadd álljak mögé. Hadd tegyem a vállaira kiéhezett ujjaimat, hadd próbáljam kiűzni a hátából, derekából a fájást. Annyira elborult az agyam, az sem számított, hogy nem közvetlen a bőrét érinthettem, hanem a gyűrött ingét, (pedig erre kimondottan allergiás vagyok). Lassan, nagyon lassan, mintha ezzel húzhatnám az időt, mögé ültem a padon, és masszírozni kezdtem. Azt írtam, ültem? Ültem, és álltam egyszerre. Miatta volt. Ő tette ezt velem. Bár igencsak vizuális típus vagyok, de mivel az ujjaimban is megbízok, és hát képes vagyok a tenyeremben elraktározni az élményt, behunytam a szemeimet, és csak adni akartam. Ez egy trükk, amit senkinek nem árulhatok el, bár ha közkinccsé tenném, bizonyára egy szebb világban élnénk. Tehát, még egyszer, összefoglalva a titkot: Önzetlenül adni, s cserébe nem várni mindenképp viszonzást. Mint mondottam volt, mögötte ültem, és hát hogy, hogy nem, a nyaka köré kerültek a cirógató ujjacskáim. Aztán tovább, haladtak az orcája felé, finoman, lassan, mint amikor egy vak embertársunk próbál ismerkedni a külvilággal, aztán már fáradtak az ujjaim, kénytelen voltam lejjebb ereszteni őket. És hát persze, hogy megakadtak két formás dombocskán. Az a rohadt, nyakba akasztott fényképezőgép. Mindegy, ezen most nem fogok fennakadni, mint hamis karszalaggal a biztonsági szolgálat éber őrein, némelyek. Kell tudni rögtönözni, ha az élet elénk gördít akadályokat… Kikerüljük, s hogy lejjebb, vagy följebb kanyarodtam, azt már tényleg nem fogom elárulni. Mert minden titkomat én sem oszthatok meg.

Csak arra lettem figyelmes, hogy Ruska ébresztget a füvön, indulnunk kéne. Nyilván elaludtam, és csak Vágy- álmodtam mindent. Csodálkoztam is magamon, hogy gyűrtem le a félelmeimet, szégyenlősségemet egyik pillanatról a másikra. Pedig már épp ott tartottam képzeletben, hogy biztonsági őr barátomat fűztem a sátram előtt, ha egy mellesleg negyven körüli, gyűrt-fehér, feszülő inges hölgy az éjszaka folyamán, (miközben én focikapuzok,) szeretne bejutni a hatvannégy négyzetméteres sátramba, mert a ma éjszakát inkább nem Andi és Feri almáskertjében töltené, tegyen kivételt, legyen jó, és engedje be. Egyszer az életben. Az úgyis erősíti a szabályt. Mármint, a kivétel.

De mennünk kellett vissza Nagyharsányba. Útközben azon méláztam, nyilván ebben a nagy tömegben sosem fogom többé látni azt a tetszetősen feszülő inget.

Másnap Pintér Béláék Parasztoperát játszottak a tornateremben, én hatodszor láttam, délután. Délután, mert hogy minden színházi előadást, este, és délután nyomtak le az alkotók, a nézők nagy örömére. Megjegyzem, mindannyiszor teltházzal, immár a légkondicionált tornateremben. Alig vártam, hogy vége legyen, pedig tényleg imádom, nemkülönben azokat a Szalontay féle combokat nézni benne. Egyébként persze, nem ez a lényeg. De mivel a fürdési, tisztálkodási lehetőségünkhöz a nézők előtt kellett volna, egy szál törölközőben elslattyognom, csak miután a nézők, élményekkel teli zsákjukkal elhagyták a tornatermet, tudtam birtokba venni a hideg vizes zuhanyzót. Csak ezért vártam a végét. Egyáltalán nem zavart a negyven fokban, nem azért írtam. Miután megtörölköztem, pár percig még nem izzadtam, aztán persze ömlött rólam, megint. Hét óra tájban, szakácsnőnkkel, Arany fácányommal, Erikával betettük a kocsim hátuljába a finomságokkal teli kondért, (amiről már első nap megállapítódott, hogy nem kell féljek, nem kormos az alja. De akkor mitől lett fekete a biztonságból alá rakott fehér pólóm? Indultunk megvacsoráztatni az óvoda udvarán a nem kisszámú, közvetlen segítőket. Ilyenkor volt időm cigiket készíteni magamnak, mert kilenc körül vittük vissza a folyton kiürült kondért. Közben már töltötték föl a nézők az esti Parasztoperához a tornatermet. Amint bőszen húzogatom a cigisodrómat, hirtelen a láthatatlan állomáson lévő padnak éreztem magam. Konkrétan annak az egynek, amelyik mind közül a legszerencsésebb volt, hiszen, (tán már mondhatom így,) hősnőm, háton, rajta feküdt. Eleddig azt hittem, az a rohadt pad is szerencsésebb nálam, de most az egyszer én nyertem. Megpillantottam hátulról az épp Parasztoperára (tán utolsóként) siető gyűrt-fehérséget. Szerencsémre, és hát Béláéknak köszönet érte, mivel az előadás kilencven perces, csak ez alatt a másfél óra alatt voltam a Katlan legnemnormálisabb figurája. Ugyanis féltékeny lettem arra a székre, amin helyet foglalt. De nem mondtam el senkinek, elmondtam hát, mindenkinek.

S hogy miért nem azzal folytatom beszámolómat, ami még a Katlanban történt, pl.: amikor péntek éjjel, az utolsó fellépésem után, a focipályán leültem a Parasztoperás Szalontay Tündéék asztalához, (nagyon közel voltak bálványozott combjai,) miután elcsíptem egy mondatból, hogy egy ideje felhagyott a facebookozással, azon filozofálgattunk, hogyan élhettek az emberek a facebook térhódítása előtt. Mindketten picit sajnáltuk őket, és magunkat is, hát fölgurítottunk még egy karikát, miközben magunkban, külön-külön, dicsőítettük a fogyasztói társadalmat. De nem ez volt az egyetlen problémám, hiszen amilyen bátor vagyok, ha focikapun egyensúlyozásról van szó, olyannyira gyáva, ha valakit meg kell szólítanom ismeretlenül. Így jártam tudniillik a Woyzeck utáni napokban Nagy Józseffel, a fesztivál egyik diszvendégével is. Fél órán keresztül veszettül figyeltem a karzatról az esti előadásukat, mert tudtam, hogy benne van a Gemza Peti, akit így, úgy, de ismerek. Pár éve koreografált nálunk, Kaposváron a nagy Vasziljev darabjában, amit én kellékeztem (Naphosszat a fákon) s hogy valójában milyen koreográfus, nem tisztem eldönteni, hiszen a tánc, mint műfaj, oly messze áll tőlem, mint két focikapu megfáradt focistáknak a kilencvenedik percben. Mentségemre szóljon, hogy Husztóton, abban a hetven lelket számláló baranyai kis faluban, ahol felnőttem, majd elindultam, zárva volt a táncoskola. Azt viszont bizton állíthatom, (szeretek dolgokat állítani,) hogy a színészek, bármennyire is kifárasztotta őket egy-egy táncpróba alkalmával, szerették. És én is azt a kis falut. S ez nem kevés. Valamit mindenképpen elárul rólunk. Ott tartottam, hogy fél órán keresztül veszettül figyeltem, mégis csak nagy nehezen ismertem föl Pétert, hiszen sárral, vagy inkább agyaggal voltak elmaszkírozva, vérprofin. De nem csupán ez nyűgözött le előadás közben, hanem például amikor Nagy József, harmadszori nekifutásra, a fején kettétörte a partvisnyelet. Ahogy vége lett az előadásnak, muszáj voltam lemenni a színpadra, hogy megkeressem a kellékesüket, (kollégát,) akinek a sosem hordott, (nem szégyen az, ha valaki huszonöt éves színházi meló után kopaszodik,) kalapom, pom, pomat megemelve, gratulálni szerettem volna, mert a darab bekellékezése, szakmai szemmel nézve, igencsak precíz munkát követelt. Nem találtam. A fejen kettétört fenyő-partvisnyelet viszont igen, két darabban. Csak pár forgács hiánya miatt merült föl bennem a kérdés: vajh csupán koncentráció, avagy egy kis segítség, trükk is volt a dologban. Én, elnézve a darabot, és Nagy Józsefet, a koncentrációra tenném a voksomat, de mint mondottam volt, az ördög, nem alszik, (még ha kis, akkor sem). Végére kell, járjak, különben napokig nem hunyom le a szemem. Szakmai ártalom. Egyébként persze két perc alatt kitaláltam, milyen trükköt lehetne alkalmazni, ha nem a legkoncentráltabb színésznek kéne nyelet törnie, s most meg is osztom önökkel. Nyilván sokan nem látták, ezért az elejéről kezdem, hogy érthető, elképzelhető legyen. Az előadás vége felé, Nagy József a két végén megfogva a nyelet, a feje tetejére helyezte a bot közepét, és harmadszori nekifutásra, nem kis erőlködések közepette, végül kettétörte. Ha segítségképp, kicsit be volt fűrészelve a nyél, akkor is tudnia kell a színésznek, hol van a teteje a vágás. Ugyanis nyilván nem lát U alakban a feje fölé, és mégsem lenne ildomos fekete szikszalaggal megjelölni neki. Másképp pedig nem törik. Tehát, ha elég finomak vagyunk, a partvisnyél két végére pl.: egy szál gyufát ragaszthatunk, amit az ujjaival kitapogathat. Szerencsémre, miután a nézők elhagyták a tornatermet, s a műszak már teherautóra bontotta a díszletet, jelmezeket, két ismerősre bukkantam. Épp cigizgettek, s miután megöleltük egymást, Nagypál Gáborral, és Gemza Petivel, kértem őket, mutassák már be nekem a kellékesüket. Nagyot nevettek ezen, s elárulták a titkot. Minden színész saját magának kellékezi be a cuccait. Ha lenne rá mód, szívesen betanulnám, de hát nyilván, mivel külön utakon járunk, erre a kihívásra, semmi esélyem. Francba, most látom, hogy az elején még, nem is erről akartam írni. De hát, kikívánkozott.     

KISS ISTVÁN