Itt nem vagyok idegen semmit se csinálni.
Ilyen, hogy fesztelenül barátja mindenki mindenkinek, ilyen, hogy hullott vakolatú, düledező pajtákban barátai egymásnak az emberek. Ilyen, hogy program szól a kisgyermektől kezdve a középkorún át az idősebbnek is. Program szól nekünk, és hozzánk, mert megérint.
Megérint a 4 éves gyerekek ördögtánca, akik meztelen lábaikkal festékes iszapban pancsikolnak az élő zene ritmusára, megérint, hogy a Vylyan pincészetben (visszaváltható pohárból!) nem festivál-Coca-colat, hanem gyöngyöző bort iszok és ringok a kifeszített hintaágyban, és simogat a szél, míg a zenekar játszik, én pedig Keresztúryt várom, aki a maga mondanivalójával, például, hogy „ (…) Itt minden úgy maradt. A fejlődés annyi, hogy háztetőt már ritkábban lopnak alvó részegek fölül, valamint, hogy nem hangyás a kép. Hogy legyen újdonság, dehogyis mozdonyra, háromezer szalmakalapra ír ki tendert a MÁV. Ennyire telt tőlünk. Ilyenre sikerült a haza… Ha legalább ki volna minden világnyelven írva, hogy elnézést kérünk, a határátkelőhelyeken… Abban volna elegancia.” A legmagyarabbul szóló magyar. Itt megszólal magyar hagyomány és jelen-érték, és elfér úgy együtt, ahogy ma sajnos kevés helyen, európaiul. Megérint, hogy háromezer barátommal együtt, a Megbékélés kápolna dombjának lejtőjén feküdve hallgathatom Mozart Requiemjét, s a csillagokat nézve gondolkozom és érzek, e világi, és nem e világi dolgokból is (tán’) egyre többet. Zenei- kiállításos- happeninges- csendesüléses –nézelődéses –filmes –színházi -családi- Koszorú. Mozgásterápiás táncóráról megyek a palkonyai művelődési ház színházába, ahol városomból, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanulói adják elő karakteres, szókimondó darabjaikat jelenünk visszásságairól, dilemmáiról. Sírva vigadok. Teszek még egy sétát a foghíjasan telített palkonyai pincesorok között. Egy zárt pince tornácán fogyasztom el macisajtos uzsonnámat a Kiscsillag koncert előtt, akik bemondják, hogy vízilabdacsapatunk világbajnok lett, Bérczes László a fesztivál egyik szervezője pedig, hogy sok emigráns magyar honfitársunk, a fesztiválra, és a fesztiválért jön haza, s pontosabban értem e mondatot, annál, hogy ne legyek libabőrös. Az „egyetlen forradalmár” Lovasi búcsúzik: „ Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, ha nem találsz senkit, akinek a helyébe lennél.” Nem, most senkit sem… Köszönöm, jól. Jövőre pedig visszajövök ide, magamhoz, mind az öt napra!
Nagypál Kata