Add nekem a hangjaidat...

Megélni, igen. Ez egy blog: némileg magányos és viszonylag száraz műfaj, ahhoz képest mindenképp, ami mondjuk egy koncerten éri az embert. Nemisakármilyen koncerten. Lajkó Félix és Brasnyó Antal látta vendégül Dresch Mihályt. Így tűnt legalábbis. Minden, ami történt, csupán úgy tűnt. Szó egy szál sem érkezett a színpad felől. Két ember kiült, és elkezdett játszani. Nincs ezen mit ragozni. Ennyi történt. Majd csatlakozott hozzájuk egy harmadik, váltogatták-cserélgették egymást.

Nem kellett bemutatkozniuk sem nekünk, sem egymásnak. Egymásra néztek, néha tán mosolyogtak is, Lajkó Félix legalábbis, mikor a színpad hátsó részén várakozott, hogy belépjen Dresch és Brasnyó játékába. Nem tudom, miről beszéltek a maguk nyelvén, azt tudom megmondani, bennem mit okozott hármójuk párbeszéde. Örömet, hogy lehet találni ilyen egységeket, mert egységek ők, így hárman. Anélkül, hogy tudomásunk van-e arról, milyen közös múltja van Lajkó Félixnek és Dresch Mihálynak, éppúgy élvezhető e jeles esemény, helyszíne a nagyharsányi Szoborpark, mellettünk megannyi ember, (aki szintúgy nem kíváncsi emberi hangokra), felettünk csak a csillagos ég. Gyakran csupán egy dallamot ízlelgetve, fűszerezve szól e varázslatos kérdezz-felelek. Mintha megbeszélték volna az egymás nélkül töltött éveket, azok fájdalmait, az egymás iránti kíváncsiságot úgy fenntartva, hogy ne legyen kérdés a folytatás. Egy következő dal erejéig, legalábbis. Itt vagyunk, együtt vagyunk, és ennyi épp elég.

Szabó Julcsi