Kőkemény kabaré

Kicsit szégyelltem magam, vagy inkább kellemetlen érzésem volt, már nem is tudom. Kis pamacsokban terítettük be a Szoborparkot, azt képzeltem, hogy itt-ott le is lógunk a random módon elhelyezett szobrokról. Utolsó nap volt, fűszálakkal és félhangosan mormolt varázsszavakkal próbáltam kitámasztani a szemhéjam, ami mindezek ellenére egyre hevesebben reagált a különben állandó intenzitású gravitációra. A testem többi tagja is elcsigázottan várakozott a koncertre, közben a rémület is át meg átjárt: utolsó nap, annyi mindent meg akartam még nézni, annyi mindent kihagytam, amit nem tudok már pótolni.

Végre megjön a zenekar, s még mindig a fűben gubbasztok. Gubbasztásból fűben hajlongás, vállrázogatás, combon dobolás lesz, de nem több. Megmentőmnek tekintem az oldalt szalmabábszerűen vonagló srácot. Már reggel kiszúrtam, napijegyes, kalapos, nagyon vékony, brit zászlóval díszített acélbetétes bakanccsal közlekedik. Ketten táncolnak, mellette még egy indiai hatású mozdulatokkal dolgozó szőkeség mozog, ők ketten táncolnak ez egész szoborpark helyett. Mert bizony véteknek éreztem nem táncolni. A Tiger Lillies különös hangulatú zenét teremt: nagybőgő, zenei fűrész, tangóharmonika, gitár, teremin, dob, falsetto, játék baba. A zenekar angolosan távolságtartó, nem dumálnak, csak játszanak, a fények pedig katonásan váltakoznak. Szünet. (Talán azért, hátha meggondoljuk magunkat és felállunk?) Újrakezdés. Ilyen őrült, sötéten humoros és karcosan ironikus zenét játszva nem megy tovább az angolos távolságtartás. A közönség kér, a nagybőgős visszaszól, az énekes pofákat vág, a dobos játék babával üti a dobot és a saját fejét. Hihetetlenül invenciózus (közel sem idétlenkedő, ez komoly humor) performance, az egyetlen probléma, hogy túlságosan rövid. Viszont, mind a hárman, kifestett arccal, kedélyesen sorba állnak a színpad jobb szélén és autogramokat osztanak – kérésre bárhová.

Sándor Zita