titok

Utolsó nap. Reggel már pakolás, elköszönés (nagyszerű házinéninktől és a hatcentis Csoki kutyától), össze tudom csukni a kecsuát. Annyira el vagyunk foglalva magunkkal, hogy elfelejtjünk a busz-színházat, pedig tegnap meg is ígértük Pepének, hogy ott leszünk, főleg, miután elárulta, hogy Kovács Krisztián öngyilkosjelöltet alakít, akire az úton fekve talál rá a közönség, s csak akkor lehet tovább indulni, ha meggyőzzük Krisztiánt az élet értelméről. Sziszüphoszról vehetne példát, a kaposváriak megmutatják; a másodéves színészosztály előadása az örök dac, a hiábavalósággal való küzdelem toposzával szól az alternatív színházak lehetetlen helyzetéről. Zseniális jelenet – oltás – Camus és Sziszüphosz találkozása, amikor a Nobel-díjával büszkén bíró író-filozófus szembesíti a férfit a tényekkel: bocs, haver, te nem létezel, csak egy metafora vagy, amit az emberek előszeretettel használnak önnön életük kínkeserves pillanatainak fedezésére. Sziszüphosz besokall, különben is, hétezer éve nem volt fodrásznál, s átmenetileg felfüggeszti a kőtologatást, amitől aztán sötét éjszaka lesz az egész földön. A kőtologató és egy alternatív társulat helyzete ugyanaz, legalábbis ezt mondják a kaposváriak, én mondjuk egy kicsit optimistább vagyok. Bár Camus szerint Sziszüphosz felette áll a sorsának, mert sziklája az övé, ebben van minden boldogsága.

A kelleténél kicsit hosszabb hatásszünet Palkonyán, egyórás lézengés, Nagyharsányba már nem tudok átstoppolni, de itt még nem indult meg az esti nyüzsgés.

Öt óra négy perckor színpadra lép a Técsői banda, felidézik egy közös pacalozás emlékét Cseh Tamással, hogy Tamás egy igazi magyar úr, s nem lehet róla múlt időben beszélni. Aztán megszólalnak a harangok, mi pedig elcsendesülünk. Valaki halkan dúdolja a Tarpay grófnét.

Hosszas beállás után végül hétkor kezd a Parno Graszt (a késés oka valami jóféle halászlé), én is elfelejtem, hogy fáradt vagyok, ott ropom a „Gézu anyja” mellett. Egyébként van abban valami groteszk, amikor teli torokból énekli öreg és fiatal, hogy „ránézek a hosszúnyelű késre, összeszúrlak, összeváglak benneteket”…

Dalolva, csettintgetve stop a Szoborparkba, ugrás egy másik világba.

Bizarr bohócballadák, lemoshatatlan Joker-mosoly, síró-nyikorgó fűrészek és babafej-dobverő - ez a Tiger Lillies.

Még beugrunk a Kiscsillagra, de már itt az indulás szele, indulófélben.

Egész héten egy hullócsillagra vártam, többször felnéztem, hogy akkor most, lécci már. Egyet se láttam, pedig szép lett volna, például A szarvassá változott fiú után, amikor teljes sötétség borult ránk. De nem. És nem láttam a Dreschen. És nem láttam éjszakánként a hazaúton. Aztán ma, amikor az utolsó reményteli pillantásokat szegeztem az égre (ki is mondtam hangosan, „bakker, legyen már itt egy hullócsillag”), mintha csak erre várt volna, átzúzott az égen a pici fénycsóva. Egyszerre kiáltottunk fel páran ott a környéken. Nahát ilyenek történnek itt, a Katlanban, erre gondoltam. Ilyen kis irányított véletlenek. Hogy mit kívántam, az maradjon titok.

Varga Zsófia