„Lájszló” és az Ördög esete
Gyerekeknek színházat csinálni éppen olyan fontos feladat, mint a felnőtt-előadások létrehozása. Az alkotók felelőssége pedig talán még nagyobb. A gyerekek hálás közönség, aktív résztvevői az előadásnak. Ezért cserébe nem szabad hazug vagy összecsapott munkát nyújtani. A gyerekszínház nem lehet alkalom a nagyobb munka megúszására. Az első élményeik egy életre meghatározzák viszonyukat a színházhoz (és a kárpátaljai Cók Mók Bábszínház esetében talán a magyar nyelvhez is). És a szeretethez minőség kell.
Hát igen. Mint fentebb látható, nagy elvárásokkal mentem a nagyharsányi narancsligetbe, ahol a Cók Mókosok már felállították kicsiny színpadukat, és egymást taposta a zsibongó gyerkőchad. Miután nem kevés munkával sikerült úgy elhelyezkednem, hogy semelyik apróság elől se takarjam a kilátást, kezdetét vették vitéz Lájszló kalandjai. Az előadás elmés szóvicceivel és a szemtelen piros posztó huszárral azonnal megnyerte a közönségét (és engem). Megállás nem volt a szellemek és ördögök csépelésében, kézzel, bottal, serpenyővel. Bár a kedves rémek némi rokonszenvet váltottak ki néhány gyengéd lelkű hallgatóból (én személy szerint nagyon szurkoltam a szőke copfos kis szellem fruskának). A gyerekek pedig sikítva biztatták és figyelmeztették az ő Lájszló cimborájukat a rá leselkedő veszedelmekre, úgyhogy a végén (ami természetesen happy end lett) joggal érezhették: közösen vívták meg hősükkel a harcot. Én is elégedetten távoztam, mert még előttem van az Ördögkatlan fesztivál négy napja, ahol túlnyomó részben gyerekprogramokról, (koncertekről, színházi előadásokról) fogok írni. Ha mindegyik ilyen jó lesz, akkor egy remek hét elé nézek. Mintha egy gyerekkori álmom teljesülne.
Waliczky Annamari
Hát igen. Mint fentebb látható, nagy elvárásokkal mentem a nagyharsányi narancsligetbe, ahol a Cók Mókosok már felállították kicsiny színpadukat, és egymást taposta a zsibongó gyerkőchad. Miután nem kevés munkával sikerült úgy elhelyezkednem, hogy semelyik apróság elől se takarjam a kilátást, kezdetét vették vitéz Lájszló kalandjai. Az előadás elmés szóvicceivel és a szemtelen piros posztó huszárral azonnal megnyerte a közönségét (és engem). Megállás nem volt a szellemek és ördögök csépelésében, kézzel, bottal, serpenyővel. Bár a kedves rémek némi rokonszenvet váltottak ki néhány gyengéd lelkű hallgatóból (én személy szerint nagyon szurkoltam a szőke copfos kis szellem fruskának). A gyerekek pedig sikítva biztatták és figyelmeztették az ő Lájszló cimborájukat a rá leselkedő veszedelmekre, úgyhogy a végén (ami természetesen happy end lett) joggal érezhették: közösen vívták meg hősükkel a harcot. Én is elégedetten távoztam, mert még előttem van az Ördögkatlan fesztivál négy napja, ahol túlnyomó részben gyerekprogramokról, (koncertekről, színházi előadásokról) fogok írni. Ha mindegyik ilyen jó lesz, akkor egy remek hét elé nézek. Mintha egy gyerekkori álmom teljesülne.
Waliczky Annamari