A halott zenekar sosem volt még élőbb

Koncert után kifelé botorkálni a hömpölygő tömegben: hirtelen gondolatolvasóvá válsz. Az Európa Kiadó szeánsza után van, aki még a kedvenc nótáját fújja (Megalázó, durva szerelem!), mások Menyhárt Jenő hangját elemzik (hamar elment? vagy végig kitűnő volt?), míg vannak, akik a színpadi fények kihunyása után máris nagyban aktuálpolitizálnak. Bennem még a zenekarral kapcsolatos internetes fikázások emléke dereng: mondják, ennyi év után jajj, minek. A minek inkább a kommentárok olvasására vonatkozik; ha valamit tanulni lehet a Kiadótól, az az, hogy nem kell adni mások véleményére. Sem a követeléseiknek engedni. Az autonómia ad értelmet. Hiába kampányolnak tehát a közönség soraiból végig a koncert alatt újabb és újabb számok behozatala érdekében – teljesen reménytelen. A produkció kőprofi, bepróbált, dramaturgiailag pontosan szerkesztett, egyik fogaskereket sem szabad felcserélni egy másikkal. A kezdő „menetelés”-től, a Kiadó skandálásától egészen a ráadásig pontosan működő szerkezet. Egyedül a táncot nem tudom hova tenni, egyszerre volt furcsa és fantasztikus. A színpadkép egyébként kiválóan harmonizált a Katlannal: a rengeteg szárazjég piros és zöld fényekkel kombinálva megidézte a fortyogó Ördögöt (szegény Másik Jánost azért néha jól elgázosították, csak a feje búbja, esetleg a törölközője látszott ki). Fortyogott a közönség is: ugráltak, fütyültek, táncoltak, skandáltak. Szüleim korú emberek. Persze mi ebben a furcsa, megint még mindig fiatalok, csókolóznak és örülnek egymásnak. Meg a slágereknek. A színpadról is éreztem az örömöt, még mindig jó együtt zenélni ugyanazokkal az emberekkel, akikkel majd harminc évvel ezelőtt. A pörgés ugyanaz, az adrenalin és az elfogyasztott fröccsök dolgoznak mindenkiben. Bulizunk, s végül beletörődünk, hogy a szavak néha semmit nem jelentenek.

Pétervári Judit