Lények, rácsok, mondatok

Tolnai Ottó és Ágoston Zoltán ladikszerű, tele fenekű székekre ültek. Nekem több, önmagukat ismétlő rácsokból összeállított szék jutott a fenekem alá; az egymással párhuzamosan húzódó vékony fahasábok közötti résekbe belefolytam, ezek a testembe szabályosan belenyomódó, ismétlésre épülő vonalak tartották bennem a rendszert. Tolnai Ottó beszélt arról, hogy volt egy Világítótorony eladó, mesélt a hirdetést megtaláló, pipázó szerkesztőjéről, ami nekem füstössé és homályossá változtatta a szerkesztővel való együttműködést, és magát a képzőművészeti kritikaírást, elvesztem a hamutartók, az asztalterítő és a poharak között. Aztán egy Horvátországba tartó autóban találtam magam, és hiába villányi bort ittam, megéreztem a tenger ízét, ami ott is maradt a számban, csak a só nem ütközött ki, és hiába tértünk vissza a Tiszához, vagy édesvízi tóhoz, éreztem a sót a maga bonyolult kristályszerkezetével, és tudtam, hogy a rácsok alattam és mellettem vigyáznak ennek az egésznek a rendszerszerűségére. Horvátországban találkoztam Bocskay és Bicskey Ottóval, akik egy és ugyanaz, ráadásul Tolnai Ottónak az alteregója is, és sajnáltam, hogy ezt a saját bevallása szerint világhírű személyt nem ismertem, és nem szerettem bele, mert ő mindent tudott a nőkről, én pedig akkor, a terasz közepén ülve, a meleg és bódító napcsíktól telibe találva felvettem a kendőm a vállamra, és nőnek éreztem magam. Aztán még mindig csak a sós ízt meg a levegőt éreztem, és jött A tengeri kagyló, akkor már biztos voltam benne, hogy nő vagyok, és hogy vannak nők, akik modellt állnak szobrokhoz, és ők nagy hatást tudnak gyakorolni a férfiakra. Próbáltam ez egy egységbe tartozó információkat rendszerezni, gondolatban egyesével felrakosgattam őket a háttámlám csíkozódó fa rudacskáira, ahogy telt az idő, és fogyott a hely, haladtam egyre lefelé, de a meztelen modellt igyekeztem felzsúfolni a háttámlára, nem akartam, hogy nagyon személyessé váljon ez a rendszerezés. Közben rádöbbentem, hogy Tolnai Ottónak egyáltalán nincs szüksége rácsos székre. Ő tökéletesen átlátható, meghatározott rendszerben őrzi mindazt, amit én csak összevissza rakosgatok. Egyszer hátha kitisztul – amikor látom beszélni, kicsit jobban haladok a kirakózással.

Sándor Zita