E(l)sőnap

Mert egy esőnap kell a fesztiválra, ma mindenki ázott. Itt, ahol tanyázunk, a nagyharsányi általános iskola második osztályában, délután, a vihar alatt írogattunk, olvasgattunk, beszélgettük, meg átvettük a szorzótáblát.

Reggel sovánka négy óra alvás után maszatos kedvvel buszozni Palkonyára nem tűnt vidám dolognak, de hamar kiderült, miért is volt értelme. Buszon két kisgyerek között heves beszélgetés békákról, akik megcsókolták egymást, és szerencsére királyfi meg királylány lett belőlük, rácsodálkozás egy tavalyi találkozás emlékére, meg a Berecz András újra, aki most nem magától mesélt, Bérczes kérdezte. Érdekelt, van-e a mesemondónak olyan hangja is, mint nekünk, vagy ha valaki egyszer elkezd mesét mondani, onnantól már csak aranyalma meg hétszünyü kapanyányimonyók jön ki belőle. Ha Berecz Andrást megkérdezi a felesége, merre járt, elmeséli, s ha rákérdez, igazat beszélt-e, azt feleli: „Nem pont így volt, de hát így is történhetett volna...” Annak ellenére, hogy a papa rendesen helyretolta a kis Andrist („ne ragyogj, fiam, belőled úgysem lesz semmi”), ő tovább ábrándozott, s ez mindig az úton tartotta. Mi is utaztunk vele, Nagyszőlősre, Pestre, Moldvába.

De amiről igazán akarok beszélni: csodálatos birodalom, amit András magában hord, a folytonos odafordulás a világ felé, amiből mesét lehet szőni. És a Bérczes, aki – még akkor is ha nem készül (vagy különösen akkor?) –, úgy kérdez, hogy igazán jól, na.

A szóban, minden ember beszédében benne van az élete. És úgy van, hogy akinek sokat beszélnek, az jól lakik a szóval, amit különben meg kell becsülni.

Berecz után két hangot hallottam Kolonits Klára Liszt-dalaiból, csak futottam kocsit fogni, hogy visszaérjek ebédidőben Nagyharsányba. Vihar után fröccs a cimborákkal, röhöngélés A fajok eredetén, aztán este a várva várt Budapest Bár. Bár (itt most ez egy szóvicc itt) esett az eső, a hangulat remek volt, sok-sok tánc, igen, az esőben.

Varga Zsófia