Ki mint veti ágyát
A Mediawave filmszekciója táján némi alulszervezettség ütötte fel a fejét. Szombat este dokumentumfilmeket nézni jöttem, de amikor bementem a kezdési időpontban a lesötétített terembe, Gusztáv izmozott szokásos némajátékával a vásznon, pár kókadozó néző tekintete előtt. Úgy látszik, a szervezők az öntevékenységen alapuló közösségépítést célozták meg, mert a rajzfilmepizód vége után percekig az üres vásznat bámultuk. Végül a közönség egyik tagja magára vállalta az új film elindításának feladatát, a szervezők pedig egy kis keresgélés után előkerültek, és a kelletlenség csipetnyi árnyalatával elindították a dokumentumfilmeket.
A kezdeti zökkenők ellenére mégis megérte maradni. (Mondjuk a vetítés utolsó háromnegyed órájában egyedül én ültem a teremben lelkes közönségként. Érdekes olyan programról beszámolót írni, amit rajtam kívül senki nem látott.) A levetített három filmből az első egy festőien fényképezett, ám kevéssé érthető szösszenet volt egy erdő mélyén fakürtöket fabrikáló, majd telihold fényében iszappal borítva butoh-szerű táncot előadó férfiről. Ami azonban várakozásaimmal ellentétben odaragasztott a kényelmetlen faszékhez, az a két ezután következő film volt. Az egyik kirgíz jakpásztorokról szólt, akik környezetükkel dacolva a végtelen hó birodalmában, magas hegyek között vívják napi harcukat a túlélésért, ám már kisgyermek koruktól egészen különleges viszonyban vannak a természettel és az állatokkal.
A másik filmben az élet olyan perspektívája (vagy perspektíva nélkülisége) tárult fel előttem, ami hazánkban is gyakori, de ilyen formában még soha nem láttam, hallottam róla, és éppen ezért húsba vágóan megdöbbentő volt. Hogy emberek ilyen körülmények között tudnak élni. Hogy képesek a nyomor ezen fokán reményeket megfogalmazni a jövővel kapcsolatban. Hogy nem adják fel ott és akkor. Az Éden Hotel nevű nyomortelep története panelprogramként indult a szocializmusban, egy bolgár városkában. A frissen felhúzott panellakásokba a program keretében roma családokat költöztettek. Az eltelt 30-40 év alatt a házakból romhalmaz lett, a kábeleket ellopták, az ablaküvegek kitörtek, a lakásokban nincs bútor, a falak mállanak. Kétségkívül a lepukkant épületeknek általában megvan a sajátos esztétikájuk, egyfajta rozsadaromantika, színek, árnyalatok, felületek sokasága, az élet nyomai; de nem úgy, hogy laknak is ezekben az épületekben, bokáig gázolva a végtelen szemétben, ami a házak közti üres tereket betölti. A dokumentumfilm nem hoz ítéletet. Nem rakja a romák nyakába koloncként a felelősséget: „tessék, kaptatok valamit, mégis mit tettetek vele”. Nem vádol, csak tényeket közöl. Arcokat mutat, emberi életek apró töredékeit, a közösség összetartó erejét, a társadalmi kitaszítottság miatt kialakuló önsorsrontást és a csendes, már-már kihunyó reményeket: egyszer talán lehet majd másképp is. De vajon hány ember vágya és igénye kell ahhoz, hogy egy egész közösséget előremozdítson? Lehet-e dacolni a körülményekkel?
Hajdu Lili