Ha Katlan, akkor blog is – a blogolók beköszönnek
– Újra itthon.
– Hogyan?
– Igaz: nem itt nőttünk fel. De barátságos ismerősségbe, ismerős barátságosságba jövünk vissza. A Katlanba. Délután eligazítás, karszalagozás, annak beosztása, ki fog sorba állni holnap sorszámokért, és konstatálása annak, hogy a focipályán az árnyékos helyeket elfoglalók megint korábban keltek, mint én. Találkozás Kiss Mónival: jó érzés, hogy ha ideérsz, puszival fogad, pedig (az egyik főszervező lévén) azt se tudja, hol áll a feje, de mosolyogva a szemedbe néz. Aztán egy csíkos póló is feltűnik a láthatáron, megnyugtató: Bérczes a közelben. A hazaérkezés érzése több fokozatban: a Narancsligetben a kisharsányi Nyugdíjas Klub dalai, a palkonyai önkéntesek orr-és-fül-megfogós tánca, Törőcsik Mari tiszta szavai, Berecz András csavaros meséje Zöld Petiről, aki elbútt a királkisasszony ellől, Ferenczi és a Rackajam szédületes Petőfi-jazz-rockandroll-Weöres futamai és végül (végre!) a Quimby több mint két órás koncertje a nagyharsányi nagyszínpadon: megérkeztünk a Katlanba. Jó emberek közé. Öt napig csak ez a dolgunk: jónak lenni. Kezdődjön hát!
Tíz fős csapatunk itt cirkál-kering-figyel-élvez-jegyez-ámul-mulat, és minden nap ropogós blogbejegyzésekkel jelentkezik a katlan kellős közepéről (meg persze a széléről is).