Babiloni fények a Kisharsányi romkocsmában
A Light in Babylon zenekar tagjai egy fesztiválon találkoztak, s úgy döntöttek, együtt folytatják a zenélést, így a három különböző országból és kultúrából verbuválódott trió 2009 óta rója az utcákat és a fesztiválokat.
A 2011-es Ördögkatlan fesztivál kezdő napja is véletlenszerű, érdekes találkozásokkal kezdődött (még ha nem is születnek belőle olyan gyümölcsöző együttműködések, mint a Light in Babylon formáció). Kisharsányba, a koncertre például egy szürreálisra sikerült stoppolással sikerült kijutni; egy valószerűtlenül energikus, Hollandiában élő, lengyel nevelőapával rendelkező, egyetlen kisfiát egyedül nevelő roma nő vett fel hármunkat, és tett ki a Café & Citizenry projektet hirdető, kitűnő zsíros kenyeret áruló kocsmában…
A Light in Babylon is hasonlóan, váratlan dolgokkal találkozott, illetve működött együtt az Ördögkatlan első napján. A Kovács Udvarházban kis késéssel tartották a megnyitót, így a betervezett koncertek, és a filmvetítés egybecsúszott. Így történt, hogy a Light in Babylon hangolását be nem tervezett spanyol kiáltások és dél-amerikai ritmusok törték meg. A trió zenéje különleges keveréke keleti és némi nyugati dallamoknak: a török Metehan santuron (ami nagyon közel áll a cimbalomhoz) játszik, az izraeli Michal énekel és dobol, a francia Julien pedig gitározik.
A koncert különleges hangulatához nagyban hozzájárult mind a helyszín, mind a csapat összetétele, s az, hogy számunkra talán egzotikusnak tűnhet bármilyen keletről érkező zene. Az izraeli énekesnő delejező hangjával héberül énekel hol a szellemről, annak szabaddá válásáról, hol az Isztambult körül vevő vizekről, az onnan érkező madarakról, és az őket hozó szélről, s a koncert végére előkerült egy szerelemről szóló dal is. A szöveget a közönség nem érti, inkább a zene, a zenészek elkötelezettsége, zene iránti szeretete lebilincselő. A keleties arcélű énekesnő a színpad közepén ül, hullámos hajával, szoknyájával, dobjához tartozó kendőjével finoman hullámzik a zenére, hosszabban-rövidebben kitartott hangjai érdesen, de mégsem fájdalmasan, sóhajokként és kiáltásokként törnek fel. Ezek a kiáltások borzongatóan könnyedén és természetesen szöknek ki és tűnnek el a Pajta Café hiányos tetején, ahonnan bekacsint az éjszaka, miközben a török és a francia zenész rasztahaján mélázik az ember…
Zenéjüket nem csak én találtam inspiratívnak: az éppen arra tébláboló Dudu (aki a már említett Cafés & Citizenry programban vesz részt) koncert közben úgy gondolta, jól passzol a trióhoz hegedűjátéka. A Light in Babylon félnomád utcazenekar hírében áll, remélem, találkozom még velük az idei Katlanon – Duduval vagy nélküle.
Sándor Zita