Istállóból eljutni az amfiteátrumig
Ma három előadás kapcsán koptatom a klaviatúrát: három különböző helyszínen, három különböző napszakban, és három különböző műfajú produkcióról szólok szubjektíven. Az időrendet tartom.
Ugyan már láttam korábban a Nézőművészeti Kft. Gyáváját, „saját közegében” (ha lehet ilyet mondani egy eleve mindig utaztatott előadásról). Ezt a produkciót alapvetően iskolákba szánják Pepéék (Scherer Péter az előadás rendezője, ha már címkéket akarunk aggatni, de alapvetően kollektív alkotófolyamatról van szó jelen esetben). Én a 6. Gyermekszínjátszó Szemlén a Marczibányi téri Művközpontban láttam, ahol szintén egy hasonlóan steril, tanterem szerű helyszínt adtak az előadásnak. Ma viszont Kisharsányban a Kovács Udvarház istállója előtt tolongott számtalan sorszámtalan ember arra várva, hogy kiderüljön, vajon elfér-e még az itatóban talán, vagy kívülről kell kukkolnia a pajtaablakon keresztül. (A legnagyobb harc a Katlanon a sorszámokért folyik, amit a zárt térben rendezett előadások esetében voltak kénytelenek a szervezők bevezetni, érthető okokból. És a helyzet fokozódik…). Előadás után beszélgetés a darab főszereplőjével, Kovács Krisztiánnal, az előadás szakemberével, Surányi Judit addiktológus szociológussal és Pepével már kint, az udvaron. Pepe szerint jobb volt a tegnapi helyszín Palkonyán a Faluházban. Szerintem pedig kimondottan jót tett az előadásnak a szinte klausztrofóbikus, eredendően koszos, dohos, lelakott pajta, ahol a szalma és sárszag keveredett a szűkölés és rettegés karcos érzésével. Krisztián alakítása félelmetes. Szó szerint. Hiteles, egyszerre ijesztő és szerethető.
A következő napirendi pontom Palkonyán volt. A Manna produkció előadása, az Így él(t)ünk mi című zenés orfeum rendkívül könnyed, vicceskedő operett kicsiben. A palkonyai malompark színpadán egy laza fél órás hangbeállás előzte meg a tényleges színpadra lépés pillanatát, ami alatt a várakozó közönség memorizálhatta a növekvő számsorokat, olykor ismétlődősen kántálva (rövid időn belül mindenki kívülről fújta, melyik szereplőnek mi a mikroport-száma). Kicsit kínos volt. Amikorra sikeresen berendezték a színpadot, és egy emberként örültünk, hogy akkor most már aztán kezdődhet: színészek (Bardon Ivett, Mészáros Tamás, Mészáros Pancsa, Szanitter Dávid, Spergel Anna és Ruszina Szabolcs, a zongoraszót pedig Simon Attila tolmácsolta) félre, pillanatnyi csend…, és akkor az első sorban a füvön gubbasztó kisfiú nemes egyszerűséggel odafordult anyukájához, és fennhangon firtatta: „Most vége?” Nála önálló performanszként értelmeződött a beállás, amit még kétórányi zenés bohózat-szerű könnyed mókázás követett férfiakról, nőkről, az aktuális divatrendekről és az örök fesztültség forrásról, mi másról, mint a szerelemről. Mikor eljöttem – a Szoborparkba igyekeztem, mindjárt mondom, mire – a buszmegállóban is hallottam az egyes dalok utáni önfeledt vastapsot.
Mondtam, hogy majd mondom, hova csipkedtem magam éppen, hát mondom: a Szoborpark nem is e világból való, szürreálisan pulzáló faragott kőrengetege közé, mert az amfiteátrumban éjjel ott szarvassá változott egy fiú. A Beregszászi Illyés Gyula Társulat Juhász Ferenc meséjét – és Törőcsik Mari mindig lenyűgöző erejét, jelenlétét – hozta, és adta oda élesen megmaradó képekben és hangulatokban: az ördög katlanjának lakói A szarvassá változott fiú kimondottan specifikus előadásából részesülhettek ma este. (És tegnap is, de az biztos, hogy nem ugyanígy…) Ez a különös, éles vizuális hatásokkal dolgozó, és esetlegességében is megkomponált atmoszférikus hangzásvilágú felnőtt mese nem is találhatott volna jobb díszletet magának. Történt ugyanis, hogy az előadás vége előtt pár perccel, amikor Trill Zsolt éppen, hogy felállt a nem sokkal előbb még vasvillákként ágaskodó, most pedig gyertyákkal kikövezett égi pallókat tartó elem-halmazra, és monológjával elindult felfele – oda, ahova a Kisherceg is, de ez egy másik mese –, hirtelen lecsapta valami az áramot. A technika ördögéről, aki a Katlanban sem alszik már korábban szóltam (negatív konnotációban), de most kimondottan jól végezte dolgát. Ennél erősebb dramaturgiai ponton nem is szólhatott volna közbe. Maradt hát a teljes sötét és Trill Zsolt hangja, felettünk pedig az olyan ragyogó égi gyertyás fekete mindenség, amilyet csak elképzelhet az ember. Ahhoz pedig talán nem is kellenek szavak, milyen hatással bír az, amikor Zsolt éppen azt mondja, „naponta hétszázezerszer halok meg…, és hétszázezerszer születek újjá”, és akkor végighasít az égen egy olyan igazi, fénycsóvás, hatalmas csillag (meg még kettő később, meg…). A kőszínházi zsinórpadlásnak még van mit tanulnia.
Mészáros Csilla
Ugyan már láttam korábban a Nézőművészeti Kft. Gyáváját, „saját közegében” (ha lehet ilyet mondani egy eleve mindig utaztatott előadásról). Ezt a produkciót alapvetően iskolákba szánják Pepéék (Scherer Péter az előadás rendezője, ha már címkéket akarunk aggatni, de alapvetően kollektív alkotófolyamatról van szó jelen esetben). Én a 6. Gyermekszínjátszó Szemlén a Marczibányi téri Művközpontban láttam, ahol szintén egy hasonlóan steril, tanterem szerű helyszínt adtak az előadásnak. Ma viszont Kisharsányban a Kovács Udvarház istállója előtt tolongott számtalan sorszámtalan ember arra várva, hogy kiderüljön, vajon elfér-e még az itatóban talán, vagy kívülről kell kukkolnia a pajtaablakon keresztül. (A legnagyobb harc a Katlanon a sorszámokért folyik, amit a zárt térben rendezett előadások esetében voltak kénytelenek a szervezők bevezetni, érthető okokból. És a helyzet fokozódik…). Előadás után beszélgetés a darab főszereplőjével, Kovács Krisztiánnal, az előadás szakemberével, Surányi Judit addiktológus szociológussal és Pepével már kint, az udvaron. Pepe szerint jobb volt a tegnapi helyszín Palkonyán a Faluházban. Szerintem pedig kimondottan jót tett az előadásnak a szinte klausztrofóbikus, eredendően koszos, dohos, lelakott pajta, ahol a szalma és sárszag keveredett a szűkölés és rettegés karcos érzésével. Krisztián alakítása félelmetes. Szó szerint. Hiteles, egyszerre ijesztő és szerethető.
A következő napirendi pontom Palkonyán volt. A Manna produkció előadása, az Így él(t)ünk mi című zenés orfeum rendkívül könnyed, vicceskedő operett kicsiben. A palkonyai malompark színpadán egy laza fél órás hangbeállás előzte meg a tényleges színpadra lépés pillanatát, ami alatt a várakozó közönség memorizálhatta a növekvő számsorokat, olykor ismétlődősen kántálva (rövid időn belül mindenki kívülről fújta, melyik szereplőnek mi a mikroport-száma). Kicsit kínos volt. Amikorra sikeresen berendezték a színpadot, és egy emberként örültünk, hogy akkor most már aztán kezdődhet: színészek (Bardon Ivett, Mészáros Tamás, Mészáros Pancsa, Szanitter Dávid, Spergel Anna és Ruszina Szabolcs, a zongoraszót pedig Simon Attila tolmácsolta) félre, pillanatnyi csend…, és akkor az első sorban a füvön gubbasztó kisfiú nemes egyszerűséggel odafordult anyukájához, és fennhangon firtatta: „Most vége?” Nála önálló performanszként értelmeződött a beállás, amit még kétórányi zenés bohózat-szerű könnyed mókázás követett férfiakról, nőkről, az aktuális divatrendekről és az örök fesztültség forrásról, mi másról, mint a szerelemről. Mikor eljöttem – a Szoborparkba igyekeztem, mindjárt mondom, mire – a buszmegállóban is hallottam az egyes dalok utáni önfeledt vastapsot.
Mondtam, hogy majd mondom, hova csipkedtem magam éppen, hát mondom: a Szoborpark nem is e világból való, szürreálisan pulzáló faragott kőrengetege közé, mert az amfiteátrumban éjjel ott szarvassá változott egy fiú. A Beregszászi Illyés Gyula Társulat Juhász Ferenc meséjét – és Törőcsik Mari mindig lenyűgöző erejét, jelenlétét – hozta, és adta oda élesen megmaradó képekben és hangulatokban: az ördög katlanjának lakói A szarvassá változott fiú kimondottan specifikus előadásából részesülhettek ma este. (És tegnap is, de az biztos, hogy nem ugyanígy…) Ez a különös, éles vizuális hatásokkal dolgozó, és esetlegességében is megkomponált atmoszférikus hangzásvilágú felnőtt mese nem is találhatott volna jobb díszletet magának. Történt ugyanis, hogy az előadás vége előtt pár perccel, amikor Trill Zsolt éppen, hogy felállt a nem sokkal előbb még vasvillákként ágaskodó, most pedig gyertyákkal kikövezett égi pallókat tartó elem-halmazra, és monológjával elindult felfele – oda, ahova a Kisherceg is, de ez egy másik mese –, hirtelen lecsapta valami az áramot. A technika ördögéről, aki a Katlanban sem alszik már korábban szóltam (negatív konnotációban), de most kimondottan jól végezte dolgát. Ennél erősebb dramaturgiai ponton nem is szólhatott volna közbe. Maradt hát a teljes sötét és Trill Zsolt hangja, felettünk pedig az olyan ragyogó égi gyertyás fekete mindenség, amilyet csak elképzelhet az ember. Ahhoz pedig talán nem is kellenek szavak, milyen hatással bír az, amikor Zsolt éppen azt mondja, „naponta hétszázezerszer halok meg…, és hétszázezerszer születek újjá”, és akkor végighasít az égen egy olyan igazi, fénycsóvás, hatalmas csillag (meg még kettő később, meg…). A kőszínházi zsinórpadlásnak még van mit tanulnia.
Mészáros Csilla