Elindultunk
Száraz adatok és megannyi felesleges információ helyett a Kisharsányi Nyugdíjasklub dalestjének részletével, valamint a mottó elskandálásával kezdődött a 4. Ördögkatlan Fesztivál. Our dreams come true – énekelte tavaly a Braindogs, Tom Waits szellemét megidézendő, s jut eszembe mindig, mikor Kiss Móni, a fesztivál anyja szembejön velem. Igen izgalmas hát minden évben a fenntarthatóságnak nem csupán a látszatát megőrizni, de napi szinten együtt élni a megteremtett valósággal. Ami immáron öt nap egy évben. Öt meghatározó, izgalmas, energikus, várva várt, kíváncsiságot fenntartó, kérdésekkel teli, nehagyjukabba nap, mely idő alatt a programrengetegben igyekszünk nem elveszni, csupán azért, hogy a teremtett valóságban megmaradjon az, amiért jöttünk: a jó emberek. Az ő társaságuk, a velük folytatott kommunikáció (igen, az is, hogy ha R. Attila érkezés után fél órával rohadt meggyel kínál, fogadd el, de ha nem, legyenek érveid; az is, hogy ha nem szeretsz aludni, hogyan oldd meg; és tán még az is, hogy ha nem érkezett meg a baracklé a pultba, ne légy rest elfogadni helyette egy ingyen fröccsöt. Csupán mert a gesztus sokkal erősebb, a jó emberek felől.) Ilyen emberek lakják hát most a Katlant, s ilyen szavakkal lehetett hozzájuk szólni a megnyitón. De ha már megnyitó, essék szó a Kisharsányi Nyugdíjasklub azon tagjairól, akikben volt erő-energia-szenvedély ruhát váltani egy bajor sörtánc erejéig, a palkonyai fiatalokról, akik csupán ez este kedvéért álltak össze, azokról mind, akik beálltak melléjük körtáncot járni, a három falu polgármestereiről, a Vylyan terasz és a Szoborpark vezetői-képviselőiről, a palkonyai lány musicalénekléséről, s végül, de nem utolsó sorban mégiscsak Törőcsik Mariról. Aki talán egy letűnt kor utolsó tanúja, gondolom sokszor, de itt van, mégiscsak itt van, és ennek nagyon örülünk. „ezt az átkozott Bérczest én nagyon szeretem” – mondja, s ez elég ahhoz, hogy tudjuk, egy rugóra jár itt minden agy, a szeretet rugójára, ami valahol mégiscsak egy másik mottója is e fesztiválnak, ezt idézi Bérczes is, maga, zárva a megnyitót (1Kor 16,14).
Kellően állapotba kerülünk már tehát, mire Berecz András lép színpadra. Mind a nótáihoz, mind a meséihez szükségeltetik egy olyanféle nyitottság, melynek alapvető pillére a szeretet parancsa. Az a szeretet, amely nem csak abban segít, hogy megértsük a másikat, hanem abban is, hogy a köztünk levő különbségeket áthágjuk, nem félreértve, nem kegyetlenül, nem aljasan, sokkal inkább közösen, egy jó élményért. Berecz pedig mesél, hosszan, kurtán, mókásan vagy épp néhány defekttel, mely mind hozzátartozik a nagy egészhez. Melyeket, hiába mondja, minek már ennyi idő után javítani...Ferenczi Gyuri és a Rackajam fél órával hamarabb kezd, nincs értelme kivárni a szünetet. A létszám megvan, az emberek tűkön ülnek, szomjazzák a kultúrát, amiről egy réteg azt kérdezi, minek? Ezért. Ezért a háromfalunyi Katlanlakóért. „Egyedül vagyok Budapesten” – énekli Gyuri, miközben persze szellemünk automatikus válasza egy ilyen megnyitó után, hogy: de itt úgysem. S igazából… kell-e ennél több?
Szabó Julcsi