A 30y-ról, a Katlanról és a szeretet fene nagy érzéséről

Nekem most azokról az előadásokról és koncertekről kellene írnom, amiket ma, a fesztivál utolsó napján láttam. De én ehelyett inkább azt mondanám el, hogy miért is szeretem olyannyira ezt a fesztivált. Csak hogy rögtön a konklúzióhoz ugorjak, újra tudok hinni Magyarországban és azokban, akik hazámat lakják. A mai időkben, amikor egyre nagyobb szomorúsággal látom, hogy az embereknek (és itt persze vannak kivételek, pont róluk is szól ez az írás) a szíve átitatódott idegengyűlölettel és nyomorúsággal, akkor van egy ilyen kis sziget, a boldogság és szeretet szigete, az Ördögkatlan, ahol még, ha csak pár napra is, otthon érezhetem magam, békében magammal és hazámmal.

És akkor itt mondhatnám, hogy ez a fesztivál azért jó, mert családias, jó hangulatú és talán olyan, mint a Völgy volt a kezdetekben (a Völgyben nem voltam az elején, így igazából ezt csak hallomásból tudom, ma pedig már nem az, mint volt, mondják, és összehasonlíthatatlanul más hangulatú, a sok hasonlóság ellenére, mint a Katlan), de ezzel lényegében még nem mondtam semmit. Ezek így csak üres szavak.

Nekem a kedvenc programjaim a fesztiválon nem a „nagy” koncertek, a „húzónevek”, persze azokra is elmegyek, hanem éppenséggel minden más egyéb, ami egy zenei fesztiválban nincs, vagy alig van meg. A kiállítások, a helyi kezdeményezések és főleg azok a pillanatok, koncertek, előadások, árokparton ücsörgések, ahol mindenki, hangsúlyozom mindenki, kortól, nemtől, nemzettől, származástól és minden egyéb számomra lényegtelen tényezőtől függetlenül megtalálja a helyét, és együtt, egy közös térben él és lélegzik. Felszabadító érzés.

Ettől különleges ez a fesztivál.

Például itt muszáj megjegyeznem, hogy életem legjobb lángosát is itt ettem, hála a Színes Gyöngyök Egyesület asszonyainak, akik ha éppen nem a Katlanon sütnek lángost, akkor a roma nők és gyerekek társadalomba való beilleszkedését, oktatását és munkához való jutását segítik. A térség jellegénél fogva fontos ez a téma, mármint a kisebbségek helyzete ma Magyarországon és az idegenekhez való szenzibilizálás. Számomra is fontos ez a téma, külföldi magyarként. Ebben még nem vagyunk olyan jók, mint például vízilabdában. (Mellesleg gratulálok, fiúk!)

És akkor most visszakanyarodok arra, amiről írnom kellene. Mert szerintem ezek dicső példái az előbb elhangzottaknak. A Kovács Udvar pajtájában lépett fel a Romungro Gipsy Banda, majd egy közös fesztiválzáró koccintás után a 30y, a pajta mögötti nagyszínpadon. Azon felül, hogy az előbbi banda fergeteges hangulatú cigányzenét játszott, megmutatta, hogyan képes helyi és vendég, idős és fiatal együtt zenélni, mindenki a sajátját beleadva a közös munkába. A 30y pedig Szentimentálé koncertjével a közös emberit hozta el a Katlanba. Zenéjük és szövegeik mintha belőlem fakadtak volna, vagy a mellettem álló holland fiúból, aki noha a szövegeket nem is, a lényeget annál inkább érti, átérzi. Együttműködve roma és egyéb vendégzenésztársaikkal, lenyűgözően megható koncert adtak zárásként. És így nem is bánom, hogy lemaradtam a Kiscsillagról, a fesztivált hagyományosan lezáró koncertről, mert úgy érzem, és ez teljes mértékben személyes vélemény, hogy ez a koncert tükrözte igazán a fesztivál lényegét.

Ezúton köszönöm meg a szervezőknek, hogy idén is, a megcsappant pénzkészletek ellenére is megszervezték, szívüket-lelküket beleadva az Ördögkatlant. És hogy azzal az érzéssel távozhatok, igen is, amíg lesz Katlan, addig a remény is élni fog, hogy hazánkban nem a gyűlölet, hanem a szeretet lesz a mértékadó.


Pál-Kovács Ramona