Zavart nyuszik a melegben

Ahogy a reggeli (hajnali) sorban állás megérdemelt jutalmával, a sorszámmal a kézben, vagy a hosszú órák eredménytelenségét követő csüggedt reménytelenség tompa fényével a szemben (akik hiába álltak sorba, ámde mégis megjelentek a kiválasztott előadáson és szerencsés módon helyet találtak maguknak) egymás mellé kucorodtunk a palkonyai Faluházban, már rá is hangolódtunk a színpadi díszlet kínálta térélményre. A Kicsi nyuszi hopp, hopp egy kocsiban játszódik, s az apró helyre szorult, két, egymás mellé zárt test körül forrósodó és fokozatosan ritkuló levegőt egészen közelről, a saját bőrünkön tapasztaljuk. Igaz, az érzékelés fokozatai alaposan különböznek: míg mi csak a hőségben kókadozunk, addig a két, gyilkossággal gyanúsított fiatal tíz napig tartó menekülése mélypontok, rettegések és nagy összeröhögések között ingázik.

A filmszerűen építkező, hosszabb jelenetek és rövid szkeccsek gyors egymásutánját egyaránt felvonultató előadás amellett, hogy formagyakorlatokra hasonlító megoldásokat használ, valószerűségre, naturalizmusra törekszik. Pongyola kifejezések, terjengős vagy rosszul megszerkesztett mondatok lepik el a színpadot, félig felidézett mesék, történetek és versek keverednek össze csomagolópapírokkal, hevenyészve odébb dobott ruhadarabokkal, tablettákkal, parókákkal, vastagon felpakolt sminkkel. Szembesülünk valami nagyon kellemetlen dologgal, de közben el-elnevetjük magunkat. Én titkon arra gondolok, hogy milyen jó, a Katlan pont az a hely, ahol napközben nem kell a szembesüléstől rettegni, ahol aggódásból szünet van, ahol öt napig nincs kellemetlen és fájdalmas káosz a fejekben – maximum a színháztermek közelében.

Sándor Zita