Palkonyán a csütörtöki is úgy indult, mint egy átlagos katlanbéli nap: bőrpörkölő ibolyántúli sugárzás, szerencsés stoppolás, hosszas-lelkes sorban állás, ismerkedés, jegy. A Faluházban ez idő tájt a tűnődésbe taszító Satie maraton a vége felé közelített. Éric Alfred Leslie Satie, a huszadik századi párizsi avantgárd közeg különc kompozőrje és zongoristája úgy utasította az utókor bevállalós zenészeit, hogy azok a
Bosszantásokat (Vexations) előadva egy napon át játsszák minimális improvizációs szabadsággal azt az egy témát, amit Palkonyán ezúttal nyolcszáznegyvenszer hallhatott az arra elszánt közönség. Fényesdéli ottjártamkor fültanút már nem találtam. A meditatív, repetitív, performatív szessön véget ért. Satie-taktusok helyett a Faluház már Ady sorait visszhangozta. Fél órával később mennyezetére számos páracsepp, oldalfalára megannyi színházkedvelő tapadt. Egyként izzadt itt szülő és gyermeke, színész és közönsége, Ady és Petőfije. Birtokos, tudniillik az örök kritikus Ady (Katona László) bizony kedvelte és értette Petőfit (Kovács Krisztián). Ez a tény korosztálytól és napszúrástól függetlenül mindenkinek világossá vált. Még akkor is, ha nem ismerte a
Petőfi nem alkuszik-ot. Az
Ady/Petőfi a két szerző különös, anakronisztikus viszonyára és költőóriás-voltukban megragadható sorsközösségükre fókuszálva, fiatalos svunggal mutatta be az életműveket a rendező (Scherer Péter) és munkatársai (Gyulay Eszter és a színészek) eredeti szándéka szerint. Egy olyan korban, amikor a nagyközönségen csont nélkül átmegy az egynapos Satie-maraton, amikor már egy ígéretes lángoszlop gyakoribb, mint mikor valaki lángost lop, és amikor a tizenöt percnél hosszabb hírnévhez nem elég, ha valakinek hat ujja van, akkor mondhatjuk, itt egyedül a humor az, aminek valóban relevanciája van.
Mucsi Emese
