Felívelő és elszegényedő, nyertes és vesztes terek kialakulásának görbéjét rajzolja fel Váradi Mónika, Kovács Éva és Virág Tünde Bérczes Tibor kérdései alapján. A települések méretéből, fejlődési útjából, környékük térszerkezetének jellemzőiből áll össze az a komplex rendszer, amely meghatározza mai perspektíváikat. Az elszakadás messze a rendszerváltás előtt létrejött, és bár a hatvanas-hetvenes évek dekoncentrációs politikája, az ipartelepek kisvárosokba helyezése a munkalehetőségek szétszórásával időlegesen csökkentette a távolságot, az egyes térségek hatalmas különbségekkel léptek a privatizáció nehezített pályájára. A kilencvenes években a munkanélküliség növekedtével a korábbi ingázók visszaáramlanak és beragadnak a falvakba, a lecsúszásnak csak a hogyanja kérdéses. Szatmárban, Baranyában azért lehetett esély megállítani vagy legalább lassítani a folyamatot, mert van tradíciója a gazdálkodásnak: a munkalehetőségek megszűnését, ha nem is egyenlíti ki, de legalább az életben maradás szintje fölé kapaszkodásig ellensúlyozza a termesztésből származó minimális jövedelem. Az ipari jellegű területeken, mint Borsod megye térsége, ez a tudás és hagyomány hiányzik, a bányák, vasművek megszűnésével kieső munka helyébe a reménytelenség unott nyugalma lép, a jövő tervezése – ahogy a Másik Magyarország című dokumentumfilm lefesti – kimerül abban, ki mikor tart igényt a tévére és a számítógépre. A rendszerváltást követő időszak nyertesei a nagyobb vidéki városok, Pécs, Debrecen külvárosi zónái. A kutatók, bár szemmel láthatóan őszintén szeretnének, nem tudnak vitatkozni Bérczes Tibor megállapításával: a falunak város közelében kell lennie ahhoz, hogy esélye legyen életben maradni.
Zágoni Rita
