Katlan közepébe, táncba vágva
In medias res kezdek az idén, s ez a vágás még középebbre sikerült, mintsem gondoltam volna: éppen csak leszállok a vonatról Pécsett (igaz, jó két órás késéssel), egy ismerős arc nyom két puszit a homlokomra (mondván, hogy most nem engem várt, majd holnap a Katlanon, de azért ha már a keze közé akadtam, megcsókol). A következő pillanatban egy göndör hajú srác áll előttem „Ördögkatlan” felirattal, gyorsan útba igazít, hol találom a közvetlen fesztiváljáratot (Lőrinc Katalin pedig öles léptekkel halad előttem a megnevezett busz felé, alig bírom követni). Ez az! Így emlékeztem az Ördögkatlanra: csupa öröm, váratlan találkozások, meglepetések sora.
Rövidesen Kisharsányban ücsörgök és a Folkside-ot hallgatom. A fegyelmezett mozdulatokkal, megfontoltan, szinte elgondolkodón mulató, középkorú közönség inkább intellektuális kihívásnak tekinti a népzenét és az elektromos gitárt összeházasító, meglepő, néhol egészen eszement megoldásokat választó zenekart. Pedig a gitáros-énekes Both Miklós benne lenne egy kicsit nagyobb ereszd-el-a-hajamban: még egy korty pálinkát is felimádkozik a színpadra. De talán még túl világos van, még nincs itt az esti izommozgás ideje.
A rövidkének tűnő koncert után a kemény mag elvonul, s a maréknyi közönség fokozatosan dúsul táncos lábú fiatalokkal és gyerekekkel. A Romengo és Lakatos Mónika igazi, „húzós” cigányzenét játszik, a tánc szinte kötelező, sűrűn buzdítják a derekát lassacskán beadó közönséget is. Nem véletlenül. Közelről izzanak csak igazán a srácok, energiájuk magával ragadó, természetes módon tolják odébb a hangszereket és kezdenek el gyorsütemű táncot járni a színpad közepén. A Romango-fiúk kedélyes, fodrozódó zenéjébe Lakatos Mónika hangja élesen belehasít: szinte száraznak, lebegőnek hallatszik, súlyossá, karcossá teszi a szerelmes dalokat. Hol puhán és dagadozva, hol megfeszülve és szikáran, az énekesnő combközépig érő hajának hullámaiba kapaszkodva csúszik le a nap az égről, s adja át a helyét az első csillagoknak a Kovács Udvarház mögött.
Sándor Zita
Rövidesen Kisharsányban ücsörgök és a Folkside-ot hallgatom. A fegyelmezett mozdulatokkal, megfontoltan, szinte elgondolkodón mulató, középkorú közönség inkább intellektuális kihívásnak tekinti a népzenét és az elektromos gitárt összeházasító, meglepő, néhol egészen eszement megoldásokat választó zenekart. Pedig a gitáros-énekes Both Miklós benne lenne egy kicsit nagyobb ereszd-el-a-hajamban: még egy korty pálinkát is felimádkozik a színpadra. De talán még túl világos van, még nincs itt az esti izommozgás ideje.
A rövidkének tűnő koncert után a kemény mag elvonul, s a maréknyi közönség fokozatosan dúsul táncos lábú fiatalokkal és gyerekekkel. A Romengo és Lakatos Mónika igazi, „húzós” cigányzenét játszik, a tánc szinte kötelező, sűrűn buzdítják a derekát lassacskán beadó közönséget is. Nem véletlenül. Közelről izzanak csak igazán a srácok, energiájuk magával ragadó, természetes módon tolják odébb a hangszereket és kezdenek el gyorsütemű táncot járni a színpad közepén. A Romango-fiúk kedélyes, fodrozódó zenéjébe Lakatos Mónika hangja élesen belehasít: szinte száraznak, lebegőnek hallatszik, súlyossá, karcossá teszi a szerelmes dalokat. Hol puhán és dagadozva, hol megfeszülve és szikáran, az énekesnő combközépig érő hajának hullámaiba kapaszkodva csúszik le a nap az égről, s adja át a helyét az első csillagoknak a Kovács Udvarház mögött.
Sándor Zita
