Kistehén Melankolikusok – Nyári éjszakán kérdezem, szeretsz-e

A hömpölygő tömeg lassan megtölti a Narancsligetet. A fesztivál közepén járunk már és úgy tűnik, sokan vagyunk, akik most semmi másra nem vágyunk jobban, mint egy kis csendes, bús elmélyedésre. Közben teljesen ránk sötétedett, ahogy körülnézek, látom, hogy mindenütt emberek várakoznak, szinte nincs egy talpalatnyi szabad hely a ligetben. Talán a ránk köszöntő éjszaka sötétje vagy a levegő hűse, esetleg a Kistehén tánczenekari múltja miatt, nem tudom, de még el se kezdődött a koncert, máris egy kisebb tömeg áll a színpad és az ülő közönség közötti kis területen. A katlan ördöge megpróbál kibabrálni velünk, kisebb problémák adódnak a technikával és elnyúlik a várakozás, de nem adjuk fel és végre-végre felhangzanak az első akkordok, kezdetét veszi a várva várt koncert.

A Kistehén stílusváltásának tudom végül be azt a kisebb zavarodottságot, amit a közönség részéről vélek felfedezni: ez most akkor a régi táncolós, ugrálós koncert lesz, vagy inkább egy üldögélős, a finom rezdülésekre hangolódást és elmélyedést központba állító, zenei-irodalmi est hangulatát idéző előadás? Mert egy kicsit mindkettő. Alapvetően szerintem ez mégis egy ülős koncert, jobban megmutatkozik a különlegessége, az ereje. Ennek ellenére mégis különösen nehéz ülve maradni például a Másik János közreműködésével előadott Minden álmomban c. dal közben (számomra a koncert egyértelmű csúcspontja). Örömmel mondhatom, hogy remekül nyúltak Cseh Tamás és Másik János kultikus számához. Nem próbál meg ugyanaz lenni (úgyis lehetetlen), de a művészi szabadság nevében erőltetetten újraértelmezve sem lett a dal (hála istennek). A Kistehén finoman nyúl a dal alá és olyan lágyan támasztja meg azt, hogy szinte új erőre kap. Másmilyen, ne hasonlítsuk össze, de nagyon szép és erős.

Lantos Iván és Másik János vendégszereplése remélhetőleg állandó tagsággá alakul majd az idők során, mert remekül működnek együtt. A Kistehénnek nagyon jól áll ez a (már nem is annyira) új hangzás, előtérbe kerülnek a kortárs irodalomba illő dalszövegek, de szerencsére Kollár nem száműzte az előadásmódját annyira jellemző érzelmi „kirohanásokat” sem: az olykor felgyorsuló tempót, a lélekből kiszakadó kiáltásokat. Ezektől lesz a Kistehén Melankó igazán az, ami: szenvedélyes, életre kelt irodalom.



Pintér Diána