Szoprán szakaszok

Csütörtök reggel néhány percig elmerengtem a programokra látogatók eloszlásának furcsa mintázatán (hogy például tavaly hányan jöttek az operakauzra, vagy a tegnap esti nagyharsányi koncert kis létszámú közönsége milyen korosztályt képviselt), aztán a palkonyai templomba beáramló tömeg az utolsó operakalauzra irányította a figyelmemet. A körkupolás építmény padsorai közötti szőnyegen való ücsörgés abszolút mértékben bakancslistára feljegyzendő dolog – különösen, ha Dinyés Dániel operáról szóló, jó humorú eszmefuttatásait hallgatja közben az ember –; ez mindenképpen a Traviatát „női szemszögből” vizsgáló alkalom legfontosabb tanulsága.

Az opera történetének gyors tisztázása után Verdi dramaturgiai megoldásait vettük górcső alá, s a főszereplő két áriáját vizsgáltuk meg közelebbről. Dinyés Dániel vezetésével és az énekesek segítségével könnyűnek tűnt a történetszervezési bravúrokat, illetve a szöveg és a hozzá rendelt dallamok közötti finomságokat, apró cseleket, furfangosságokat észrevenni és megérteni – megtanultuk, hogyan lehet a zseniálisan megkomponált szakaszokat nem csak élvezni, de egy kicsit érteni, megérezni is. A komolyzenei figyelmet kondicionáló másfél óra elröppen, Kolonits Klára torka kioldódik, Dinyés keze alatt szinte megindul a zongora, el kell kapnia ujjait a billentyűk közeléből, különben végeláthatatlan mennyiségű példával állna elő.

Ismerem már, de egyelőre nem tartok az É strano-undortól, hallom, ahogy Violetta lelke Alfredo zengő hangjaitól visszadöbben, magam előtt látom a takarásból beéneklő, fintorokat vágó tenort (és a mellette buzgólkodó hárfást). Révbe értünk, mehetünk büfézni – illetve nem, mert mégiscsak Verdiről és Dinyés Dánielről van itt szó.

Sándor Zita