Csütörtök esti flugizálódás (ha lehet így fogalmazni)

A Pacsirták cérnaszálon című ironikus-filozofikus kedélyállapotot sugárzó Menzel-film mintha kifejezetten a rákövetkező Specko Jedno hasonló, hétköznapi, olykor bumfordi dolgokat – betonfalat, lakótelepet, bugyuta kérdéseket – is kedvesen és aranyosan (szeretetteljesen) tematizáló hangulatához kapcsolódott volna. Az Anticity lemez sűrűn reflektál a nagyvárosi létre és annak járulékos jelenségeire, amit Rutkai Bori invenciózus módon költ, énekel apró meglepetésekkel teli dalokba. A „zenei wellness-terápia” a sűrűn előforduló váratlan képzettársításokból, közbeékelt, elszavalt versekből, illetve egy következetesen levezényelt, kvázi tornagyakorlatból áll; még másnap is emlékszem a lakótelepet és a balkont, no meg a virágládát kísérő mozdulatsorokra.

Ahogy a hideg éppen csipkedni kezdené a felkarom, Bori a színpadon fél lábon áll, képzeletbeli kötélen egyensúlyoz és lejt táncot, majd gyorsan a színpad hátsó részébe fut és vissza, a srácok pedig széles mosollyal, nevető szemekkel követik röpködését. A kávét leöntjük a kutyával, a pincsihez a cha-cha jár, a csillagmagokat meggyújtva tüzet csiholunk: már nem is fázom – ez áll a színes, mókás képek és animációk egymásutánját bemutató kivetítőn is, ami erősen hozzájárul a koncert flúgossági mutatójának növeléséhez. A nehezen található és könnyen elveszíthető ritmusszekvenciák megtréfálják az egyre inkább táncba lendülő közönséget, de ezt senki nem bánja, sőt: tágasan vagyunk, porfelhőt verünk, együtt hullámzunk, s megígérjük Borinak, hogy próbálunk minél kevesebb műanyag szemetet termelve fesztiválozni tovább.

Sándor Zita