Hazaérni

Nem vagyok az a fajta, aki hangosan ordítja, hogy szeretem ezt az országot vagy nemzetet, nem is tudom, melyiket kiabálták több ezren tegnap este Punnany koncerten, de sokadik alkalommal Nagyharsányban sátorozni egyre kevésbé nyaralás, sokkal inkább valami mosolygós hazaérkezés, valami levetése a munkaruhának, a hétköznapi harckészültség felfüggesztése.

Ehhez mérten professzionális koncertet tol a Punnany és a Köztársaság bandája. Jól szólnak, energikusak, lazák, felkészültek.
Egy-egy régebbi szövegben botlik a rímpár,
ez a mondat is végződik így már.
Tiszta zene ez, amit játszanak, kevesebb benne a rap flaszterfoltja, nem olyan érdes, mint az AKPH karcolatiból kirajzolódó labirintusok. Kettőt jobbra–kettőt balra a pop és a hip-hop között, népzenével fűszerezve. Olyan témájú számokkal, amik mindenkit érdekelnek, amikről fontos beszélni. Így aztán tele torokból lehet ordítani, hogy "nincsen zsé" vagy hogy "nem csak te vagy ezen a világon". És ordítjuk is, ahogy a torkunkon kifér, szeretjük őket, ők is szeretik a Katlant, otthon vannak itt. Ettől aztán működik a dolog, feltűnnek rég nem látott ismerősök, feltesszük a kezünket, iszunk még egy fröccsöt, mesélnek, hogy mi van velük, mesélek én is.
Mint amikor az ember egy fárasztó nap (év) után hazaér.

Hodászi Ádám