Szeretnék már olyat látni, hogy el is mennek Moszkvába

Irina Moszkvába vágyódik. Irina egy jóravaló férjet szeretne magának. Irina álmodozik. Idáig akár a Három nővérről is beszélhetnénk, de Medvegyev drámájában Irina fodrásznő. Mégpedig egy teljesen átlagos asszony, aki felmos, hajat vág és szerelemről álmodik. Természetesen neki sem az érte égő, de esetlen Viktor kell (pedig ő szüntelen odaadással mondja el többedjére is szerelmes versét), hanem inkább Jevgenyijjel tartana, aki persze csak kihasználná őt.

Az ember legszívesebben kiabálna Irinával, hogy „gondolkoggyámáasszony!”, de egyrészt Irina a saját buborékjában él, ahol önmagának épít az életéből mítoszokat (pl. a börtönviselt férfi leveleiből), másrészt rajta nem biztos, hogy segítene a valóság. Töretlen optimizmusa megrendítő. Így illenek ebbe a keretbe a romantikus filmes elemek is, hiszen a reményhal hal meg utoljára: a szőke herceg bármelyik pillanatban megjelenhet. A csordultig telt tornateremben filmes főcímmel kezdődik az előadás; a Grace Jones dalos betétek mellett pedig többször olyan klasszikusok festik alá a játékot, mint a Pretty woman vagy a Hófehérke; s végül a meghajlásnál a stáblista is megjelenik.

Az ötletes vizualitás (meg a kedves utalások a fesztivál helyszínére) kicsit elemelik az egyébként prózai történetet. Egy újságpapírból gyártott falat használnak díszletként: telefirkálják, beletépnek, valamint különféle tárgyakat (pl. biciklit) applikálnak a függőleges falra. Az eredmény úgy néz ki, mint egy kortárs művészeti alkotás. Nyilván az előadás is az; Rizsakovék gyönyörű formai elemeket szőnek a soványka történetbe, a kis rituáléktól, a megkomponált mozgásoktól válik a Fodrásznő fontos előadássá. Tudni kell ám vele menni, s nem pedig leragadni a történet gazembereinél (főleg nem elkezdeni a sajátjainkhoz hasonlítgatni őket). A Fodrásznő egyszerre szórakoztat és hangol le végkimenetelével. Nem csak Irina, én is reménykedem, hogy végül jól választ majd. Vagy ha azt nem, legalább Moszkvába eljut.

Pétervári Judit