A kisharsányi templomban madarak csicseregnek
Pálúr János orgonakoncertje
A templomtornyok messziről elárulják a falvakat már akkor, amikor a házak még a dombok közé, a fák alá bújnak. Kakas, csillag, kereszt.
A kisharsányi templomtornyon csillag van. Ezt láttam meg először, amikor a katlanba érkeztem. Bementem volna akkor is, ha nincs bent program, de mivel Pálúr János orgonaavató koncertjére tartottam, még egy okkal több, hogy meglátogassam. Tavaly októberben újították fel a templomot, hófehér falai vakítanak a déli napfényben. Megérkeztem.
Ünnepélyes műsorra számítok. Hogy valaki – egy lelkész talán – szól majd néhány szót. Gyülekeznek az emberek, egyre többen vagyunk, a belépők arcán a megnyugvó mosoly: itt benn hűvös van. Kintről épp csak beszűrődik a zaj: nem is a templomtéren, valahol messzebb nevet valaki.
Pálúr János észrevétlenül érkezik, leül az orgonához, s máris játszani kezd. Senki nem mond beszédet. Ő sem mondja el, mit játszik. Körbenézek, hátha fölfedezek legalább egy apró cetlit a programmal. Semmi. Kellene valami kapaszkodó. Percekig azon jár az eszem, hogy tudni akarom, mit játszik éppen. Nézem a körülöttem ülők arcát. Nem veszem észre a pillanatot, amikor abbahagyom a feszengést, elmúlik a bosszankodás, és végre teljesen csak a zenére figyelek. Muzsika avatja az orgonát, ceremónia nélkül.
Késő reneszánsz és barokk. Szeretem Bach orgonaműveit. Ünnepélyes, de most kicsit rám nehezedik. A rövidke délutáni koncerten Lully és Frescobaldi energikus, játékos, néha egészen finommá halkuló aztán gyorsan pergő dallamait sokkal jobban élvezem. Mintha felkerekedne a szél, és fújná a lombokat. Mintha madarak csicseregnének.
A hangulatbeli változásra az előttem ülő 4-5 éves kislány is felkapja a fejét. Mosolyog, előbb egész testével követi a ritmust, aztán a zenészt kísérve a padon ő is végigjátssza a tételt.
Azt kívánom, még ne legyen vége.
Három falubeli idős néni csoszog előttem. Lassan lépnek ki a délutáni melegbe és fénybe.
Olyan, mintha ünnepnap lenne.
Barta Zita