Arcok ráncai

Gyetvai Zoltán fotókiállítása

Csütörtök délután a Kovács Udvarház verandája hűvösebb, mint a Kisharsányi templom. Ha egy kiállítóterem falain látnám Gyetvai Zoltán fotóit, ilyen házat, ilyen szobákat képzelnék alakjai mögé. És sokkal nagyobb csendet.

Két képen mintha önmagával nézne szembe a ház: a repedések, az omló vakolat, az ablakkeretekről hámló festék. A deszkák erezete, mint barázdák az arcon.

Először úgy éreztem szomorúság van itt benn és magány. Szlovákiai öregek? A közeli, fekete-fehér portrék alatt nincsenek nevek, évszámok, helyek. Ismerősök? Idegenek? Nem veszik tudomásul, hogy valaki az arcukat figyeli.

Később látom meg a mosolyt, a nevetést. Megbújik a ráncok között. „Hogy fékezzük az idő múlását, kimerevítünk egyre több, tűnő pillanatot” írja Agócs Gergely a barátja képei elé. Szeretünk mosolygó arcokra emlékezni.

Utoljára veszem észre a zenét. Amikor hangszer van a kézben, megszűnik a mozdulatlanság. Ezeken a fotókon is egyedül van a zenész, de körülötte érezni lehet a többieket: akiknek játszik, akik hallgatják.

Magamban ívvé rendezem a képeket: a pusztuló, ember nélküli tájtól a szoborszerű mozdulatlanságon át a zenét idéző hangszeres portrékig. Jó volna látni itt néhányat Gyetvai táncház-fotói közül, hogy a hangból mozdulat szülessen, a nyugalomból egy kis nyugtalanság. Hogy a régi idő belefolyjon az újba. Így valamiféle muzeális tárgy lesz, lenyomat, amitől távolodunk. Ki az, aki emlékszik? Mikor kezdünk felejteni?

Kinn az udvar tele van nyüzsgéssel, színnel.

Hogy fékezzük az idő múlását?

Barta Zita