Gitár, gitár, locsoló

A Vylyan terasz az Ördögkatlan leghangulatosabb kis kiugrója, ahová mindenképpen érdemes vargabetűket tervezni. A harmadik napon például Juhász Gábor és Gyémánt Bálint jazzgitározott öt fertályórát (úgy hetvenöt percet). A színpad előtt a Vylyan Pincészet épülete, hordódíszek és fakuló fű, rajta pokrócos-borospoharas közönség nyújtózik; a színpad mögött, mintha egy mesebeli teraszról néznénk le, egy kis birodalom terül el: Kisharsány, meg a környező szőlősök. Juhász Gábor említi is, hogy talán túlságosan szép ez a környezet, és majdnem hasonlóan túlságosan szép lett a most bemutatásra kerülő, Budapest címet kapó lemezük is. Gyémánt Bálint szerencsére elrontotta – a lemezfelvételkor – az immáron csúnyadal (ideiglenes) nevet kapó kompozíciót, és szerencsére a terasz sem tökéletes, vagy legalábbis igyekszünk nem annak tekinteni: a hangyák logikátlanul mászkálnak, a felhők is rossz tempóban érkeznek. (Most meg egy tőlünk nagyobb erő is igyekszik helyrebillenteni a túlságosan jónak bizonyuló napot; mintha vihar közelegne.) 

A két hatalmas technikai tudással rendelkező zenész könnyedén egymásra hangolódik, csukott szemmel, biztos kézzel és nyitott elmével vezetnek végig Budapest jellegzetes helyein. Valamikor az angol Reményt követően, a Rumbach Sebestyén utca és a Naphegy között Cseh Tamás is szóba (és hangba) kerül. A dalokhoz és a lemezhez kapcsolódó történetek viccelődésbe torkollnak, Gyémánt Bálint beveszi dobosnak azt a locsolót, amely valamilyen furcsa oknál fogva kutyabőrbe bújtatja a közönség egy részét: van, aki pólóját levetve, félmeztelen testtel körbeugrálva igyekszik belőle inni. Az ismert helyek és a régi meg az új munkák ötvözése mellett Kisharsány-ihlette dal is előkerül, végül utolsó számra a fiúk is szétkapcsolnak és egy hosszú improvizációba fognak – a nyugtató, pihentető hangok közé egyre több izgatott szakasz vegyül. Milyen nagy szerencse, hogy ilyen módon megtapasztalható tökéletlenséggel tűzdelt tökéletesség létezik a Vylyan teraszon.

Sándor Zita