Rajzoljuk be Gilvánfalvát térképeinkre!
A reggeli ébredés után (a tűző nap kérlelhetetlenül kiűzött a sátorból) rögtön a hírportálokat böngészem további olimpiai sikerek reményében. Bár van az Ördögkatlanon olimpiai sátor, ahol a közvetítések mellett korábbi sportoló ikonjaink sikereivel is megismerkedhetünk, a fesztivál közepette mégis jelentős fáziskéséssel értesülünk az érmekről és a helyezésekről. Olvasom reggel, hogy az országos tiszti főorvos a hőség miatt hőségriasztást rendelt el, ami pénteken 0 órától jövő kedden éjfélig szól. Öt napig tehát nem számíthatunk enyhülésre, ami a fesztivál szempontjából tulajdonképpen jó hír. Nem esik, nem fúj, nincs sátorszaggató szél. Viszont áll a levegő, a felhő is ritka madár az égen. Áldjuk is ilyenkor a légkondicionált Katlanbuszokat! Ez az írás is éppen Nagyharsány és Palkonya között születik félúton. (A lelkes Katlanblogger ha kell, a vállára-hátára kapja laptopját, és úton-útfélen, katlanbuszon, lépcsőn, réten írja rövid beszámolóit.) Az imént hagytuk el Sauskáék birtokát, de már lassan be is fordulunk Villánykövesdre. A kertek alatt fut az út, közben két fiú az Amélie című film főtételét játssza. Visszakanyarodva a koradélutánhoz, a rekkenő hőségben, 1 órától kezdődött a mediterrán hangzású Narancsligetben a Diabelli Alapítvány Gilvánfalvai Tanodásainak táncháza. A táncban ezúttal szinte csak a lányok, asszonyok jeleskedtek, egy fiú volt csupán legény a gáton. Mezítláb ropták a porban a táncos lábúak a sarok- és talpérintőt. A kánikula enyhítésére a maroknyi társaság leleményesebb tagjai vizes kendővel, törülközővel borították fejüket.
A kurta táncház után a szomszédos ház kiállításait nézve hűsölhetett a katlanozó közönség. Az egyik teremben a Gilvánfalvai fák című kamarakiállítás rendhagyó módon ad betekintést a beás cigányok lakta baranyai település történetébe: a helyi tanoda múltkutató csoportjában az oktatók vezetésével a falu fiataljai a lokális történelem kutatásába kezdtek, két „falufává” kiterjesztett családfa és a fotógyűjtemény egy része ad ízelítőt a kutatásukból. Megismerni, rekonstruálni, narratívává felfűzni a közösség, a család múltját – ez a folyamat, amellett, hogy identitásépítő erővel bír az egyénre nézve, a közösség kohézióját, önbecsülését is erősíti. Erre szükség is van, hiszen Gilvánfalva olyannyira periférikus település, hogy még a Google Maps-en sincs rajta. („A következő helyet nem tudtuk értelmezni: Gilvánfalva”) A kvázi-archívummá összeállt képgyűjtemény fotófüggönnyé áll össze a teremben; a damilszálakon lógó harmincas, ötvenes, hatvanas, nyolcvanas évekből származó fényképek szövetet, közemberek arcképcsarnokát alkotják. A fotókhoz nem párosulnak nevek, nem tudjuk, hogy ki és mikor készítette a fényképet, hogy ki szerepel rajtuk, hogy gilvánfalván lakik-e vagy időközben elszármazott onnan, vagy, hogy él-e még egyáltalán. Nem az egyénen, hanem a közösségen van tehát a hangsúly.
Amikor nem talál egy címet a Google Maps, ezt tanácsolja: „Ismeri ezt a helyet, és azt szeretné ha mindenki rátalálna? Adja hozzá a következőhöz: Google Térkép!” Adjuk hát hozzá térképeinkhez a falut és lakóit.
Szalipszki Judit
2012. augusztus 3., Nagyharsány – Palkonya