A kaland, amelyben a kalauzok inkább dalra fakadnak

Az operától lehet félni, sőt, azt hallani, hogy fiatal korban illik is, meg szoktak is (hacsaknem valamiféle különleges zenészfaj tagjai közé tartozik valaki). A nagyharsányi templomban másfél órában tett erőfeszítést Dinnyés Dániel négy operaénekessel karöltve, hogy a néző oktalan félelmét leküzdje. A hátam mögött lévő, óvodás és kisiskolás korú gyerekektől tömött padsor ugyan kiürült a kora délutáni program végére, de még így is egy igen széles korskálát felmutató közönség hallgatta és nevetgélte végig a Mozart-operakaluz első darabját. Dinnyés Dánielből hatalmas sebességgel dőltek a kedélyeskedő és finoman humorizáló mondatok, amik egyrészről Figaro házasságának szövevényes történetét igyekeztek felfejteni, másrészről pedig akkurátus módon sorra venni egy-egy kiemelt jelenet szerkezetét. A többször ismételt, szétcincált és lecsupaszított, majd újra feldíszített dallamok ismerősekké váltak, szövegek és karakterek kezdtek el hozzájuk kapcsolódni. Elképesztő hallani, ahogyan egészen apró hangokká, ütemekké bomlik egy indulatos veszekedés, vagy egy elsőre áttekinthetetlennek tűnő tercett – aztán a hangok és apró ritmusegységek tisztán átlátható szövetbe rendeződnek a fehérre meszelt falak között. Mozart finom rezdüléseit lelkesen és pontosan visszaadni igyekvő, a kalauzolásba egyre inkább belemerülő énekesekre úgy kell rászólnia, hogy hagyjanak időt a magyarázatoknak. A mellettem ülő elrévedő tekintettel megjegyzi, hogy nem érti, miért is nem szerette eddig az operát. És tényleg, ezen az előadáson esélyt kaphattunk arra, hogy rádöbbenjünk füleink opera iránti furcsa, érthetetlen - de azért orvosolható - süketségére. Talán csak azért, mert nem tudtuk, hogy jó.