Őrültek!

(Galapiat Cirque – Risque Zér0)

Tudjuk, hogy az Ördögkatlanon nem vagyunk normálisak, de a Galapiat Cirque cirkusza konkrétan őrült. Nem pusztán dilis, hanem teljesen eszét vesztett, féktelen és veszélyes, épp ezért módfelett szórakoztató. Már a nyitójelenetben hangokkal jelzik az orgazmushoz vezető utat, szájból szájba köpködik a pingponglabdát, rázzák a kötéltáncos kötelét, hátha leesik. Az egészen aprók nem is tudják élvezni ezt a finom, de félelmetes játékot: félnek és sírnak. A nagyobbak viszont már csak bámulnak, és – ami a bábszínházban is szeretnivaló – rögtön ítélnek, hangosan bekiabálják aggodalmukat, biztatásukat, kételyeiket. Aki tehát beül a kisharsányi focipályán csúcsosodó cirkuszi sátorba, ne várjon elefántokat és oroszlánokat, popcornt és piros orrú bohócot, még olcsó színpadi trükköket sem. Ebben a kortárs cirkuszban szuperhősök játszanak – cirkuszi trükkökkel cifrázott színházat. Egyik eszeveszettebb, mint a másik, ám mindannyian féktelenek, hiszen erejük nem ismer határokat. Van itt valahol A szökés T-Bagje és Nolan The Dark Knightjának Jokere között lavírozó, nyelvét tébolyultan öltögető őrült, hosszú hajával és Men in Blackbe illő földönkívüli mozgásával vagy épp trapéztrükkjeivel elkápráztató őrült, a közönséget csábító, azzal kokettáló macsó őrült, kantáros nadrágjában rudat mászó, óvatosságra intő őrült, vagy épp a visszafogottságával hódító, szíven szúrt királyfi őrült. A show profi, ez szemfényvesztés mesterfokon: minden lépés kimódolt és tervezett, minden szervesen illeszkedik egymáshoz, és akik mintha épp háttérben lennének, azok is dolgoznak valami különlegesen (külön köszönet az előttünk épített homokvárért). A varázslat működik, még ha hibáznak is néha. Ők is előadják a „hagyományos” trükköket, csak épp kreatív köntösben, ahogyan azt a francia Nemzeti Cirkuszművészeti Iskolában tanítják (néhány éve Schilling Árpád is megrendezte a „városi nyulakat” a Fővárosi Nagycirkuszban). Ez a csoport viszont nem csak karikákkal, hanem darts-cal és fejszével is zsonglőrködik, az oldalsó színpadon saját magát pop-rock zenekarként kíséri, a porondon pedig egyfolytában szerepének megfelelően produkálja magát: az egyik őrült rávág a másik lábára egy kalapáccsal - ez tényleg fáj! Van fotózás, hinta, buzogány, minden, ami kell. Kilövik magukat a magasba, a trapézon a sátor tetejéig lengenek, tüzes akadály felett ugrálnak, néha még a közönséget is bevonják. A siker pedig egyértelmű: a közönség egy emberként bíztatja az artistákat (akikről tulajdonképpen csak akkor jut az embernek eszébe, hogy artisták, amikor helyből szaltóznak, vagy konkrétan előadnak egy trükköt, mert egyébként közvetlenek és emberiek), a gyerekek és felnőttek együtt sikongatnak: „jajj, ez már túl sok, oda sem lehet nézni!” Aztán megint lenyűgöznek, ámulat és bámulat, nem tudni, mennyi idő telt el és mi jöhet még. Nem figyelni lehetetlen… nem beülni pazarlás!